Kombinált teszt hóesésben

Két évvel ezelőtt, amikor mentünk az Istenhegyi Géndiagnosztikára, január volt, és havas volt minden. Szorongva ültem az autóban, nagyon izgultam az eredmény miatt, de alig két óra múlva, ragyogott a világ. Ma, amikor elindultunk, esni kezdett a hó és lassan fehérbe borult körölöttünk minden. Én pedig reménykedtem, hogy ez jó jel.


Korán reggel a védőnőnél kezdtem, kiállította a terhes kiskönyvemet, megmérte a vérnyomásom, megdicsérte a súlyom (a múltkor is ennyivel kezdtem, de akkor 3 héttel korábban mérték először), adott pár reklámanyagot és készen is voltunk.

Délelőtt kitakarítottam kicsit a lakást, hogy eltereljem a figyelmem, azután megjött M. és készülődni kezdtem. Elmentünk megebédelni, majd olyannyira igyekeztünk nem elkésni, hogy végül 40 perccel hamarabb értünk oda és pontosan ugyanott volt parkolóhely, ahol két évvel ezelőtt. Én pedig reménykedtem, hogy ez is jó jel.

Ezúttal azonban egy másik épületbe kellett mennünk, a nőgyógyászati részleg ugyanis időközben elköltözött. Egyébként minden ugyanúgy ment, mint a múltkor, a hely szép, tiszta, modern, a munkatársak kedvesek és segítőkészek, és pár perccel azután, hogy kitöltöttük a bejelentkezési papírt, már szólítottak is a vérvételre. Ezután egy emelettel feljebb kellett vàrakoznunk az ultrahangra, és mivel még több mint fél óránk volt az időpontunkig, igyekeztem minél többet inni, hogy produkálni tudjak egy teli hólyagot, ugyanis amikor megérkeztünk muszáj voltam elmenni a mosdóba. (fél liter limonádét plusz egy capuccinót ittam az ebédhez.)

Ehhez képest 5 perc múlva már hallottam is a nevem, az előttem lévő nem jött el, így bemehettünk. Még izgulni sem volt időm. Most is Bátorfi doktor úrhoz kértem időpontot, aki akár az elmúlt két alkalommal, kedves volt, laza és azzal nyitott, hogy mi már találkoztunk, és örül, hogy újra ott vagyunk. Kérdezgetett Ábelről, közben már rá is tette a vizsgálófejet a hasamra, és még mielőtt sóhajthattam volna egyet, megszólalt: " Hát ez egy nem Down-szindrómás kislány!"

Pontosan ezért kedvelem ennyire, két évvel ezelőtt is azonnal eloszlatta az aggodalmainkat, megnézte a kérdéses részeket (nyaki redő, orrcsont) és utána nyugodtan élvezhettük a vizsgálatot, és gyönyörködhettünk a kismukiban.

Nekem most is folyt a könnyem, volt, hogy annyira, hogy a képernyőt sem láttam, de közben mosolyogtam, egymás kezét szorongattuk M.-mel és hallgattuk a doktor úr megnyugtató dörmögését. Jó alaposan megnéztünk mindent, és bár még nem 100 százalék, hogy kislány, de eddig minden jel arra mutat.

Egy órás várakozás következett, mert úgy döntöttünk megvárjuk a véreredményt és a konzultációt a biológussal. A tanácsadás villámgyors volt, ugyanis az összesített eredmény egyértelműen negatív lett, így nem javasoltak további vizsgálatot vagy beavatkozást.

Ölelkezve jöttünk ki, nevetve ültünk be az autóba, majd miközben elindultunk, hogy hazahozzuk Pupákot, aki már az őrületig hiányzott nekünk, körbetelefonáltuk a családot a jó hírekkel.

A rosszullétek egyre ritkábbak, az aggodalmak (egy időre) csitultak, és talán most van időm először igazán átérezni, hogy úristen, négyen leszünk... Istenem, négyen vagyunk!