Nehéz, nehéz, de ennyire?

Tudtam, hogy az eleje nagyon nehéz lesz, de arra mégsem számítottam, hogy ennyire.


Miután hazajöttünk, úgy döntöttünk, hogy nem kérjük meg anyuékat, akik Pupákra vigyáztak két napig, hogy maradjanak nálunk segíteni, hanem azt a négy napot, ami M.-nek még maradt a szabadnapjaiból, négyesben töltjük, hogy mindenki szokja a helyzetet.

Arra azonban nem voltunk felkészülve, hogy Puppina az első otthon töltött éjszakáját végigüvölti, M. alig lesz otthon, mert annyi elintéznivaló van, amik miatt hol ide, hol oda kellett rohangálnia, Pupák lázadozik az új helyzet ellen, és amikor Puppina sír, akkor ő is sikítozva kezd ordítani, hogy magára terelje a figyelmet. A gyerekorvos az első vizit alkalmával szigorúan megtiltotta, hogy Pupákot emelgessem, arra utasított, hogy pihenjek és a lábamat feltéve szoptassak (ugyanis akkora ödémák voltak a bokámon és a lábfejemen, hogy már attól féltem, egyszer csak szétdurrannak), de mindezt ugye nem tudtam megtenni, mert nem csak Puppinát kellett etetnem, hanem Pupákot és magamat is el kellett látnom, reggelizni, tízóraizni, ebédelni, uzsonnázni, vacsorázni kellett, nekem hellyel-közzel tartani a diétámat vagy legalább az alapelveket, Pupákot (is) tisztába tenni, kezet mosni, altatni (az első héten délután szinte egyáltalán nem akart aludni), játszani vele (nem igazán sikerült), odafigyelni rá.

Én ekkor már napok óta nem aludtam 1-2 óránál többet egyhuzamban, tetőtől-talpig mindenem fájt, iszonyú fejfájásom volt, recsegett a nyakam, hasogatott a hátam, sebesek voltak a melleim, egyre jobban fájt a hasam, a gátsebem feszített, a lábaim pedig szét akartak szakadni a sok víztől. És akkor egyik pillanatról a másikra lett még egy durva hólyaghurutom is, ami már évek óta elkerült és ami iszonyúan meg tud kínozni.

Mire M. hazaért valami intézkednivalóból már hangosan zokogtam, hogy így most hogy megyek orvoshoz, hogy szerzek gyógyszert, a helyettes nődoki nem veszi fel a telefont, nem válaszol az sms-emre, a védőnő azt tanácsolta, menjek be az ügyeletre (mégis hogy, amikor egyfolytában szoptatok, és ráadásul akkor mind a négyünknek fel kellene öltözni és oda kellene menni), mindenem fáj, kurva fáradt vagyok, nem bírom, meg fogok halni.

Persze utána összeszedtem magam, felhívtam a legjobb barátnőm öccsét, aki nőgyógyász rezidens, szerencsére pont ügyelt, azt mondta, ha M. elmegy érte, akkor ír nekem receptet. Közben visszahívott a saját (helyettes) doki is, ő ugyanazt a gyógyszert ajánlotta telefonon, és kérdezte, tudok-e receptet szerezni, vagy segítsen. Mondtam, hogy megoldjuk, M. újra útra kelt, én megint egyedül maradtam a két nyűgös gyerekkel, plusz az állandó, égető, csípő pisilési ingerrel.

M. kb. három óra múlva ért haza, mert a barátnőm öccsének le kellett vezetni egy szülést, azután óriási armageddon volt a városban, aminek következtében minden bedugult, felforrt a hűtővíz az autóban, majdnem bezárt a gyógyszertár, így pattanásig feszült idegekkel érkezett meg, és azon melegében sikerült is jó ordibálósan összevesznünk, pedig ez általában nem jellemző ránk.

Szóval beláttuk, hogy ez így senkinek sem jó, és bármennyire nehezen jön ki M. anyukámmal, szükségünk van rá.

Másnap anyu be is költözött hozzánk, igaz csak másfél hétre, de már két nap múlva lényegesen jobban voltam, a gyulladás elmúlt, a sebeim gyógyultak, végre tudtam kicsit pihenni és bár a reggeli kávét én készítettem mindenkinek, a kaja mindig elém volt rakva és a mosogatással sem kellett foglalkoznom.

Puppina rengeteget szopott, Pupák lassan, de kezdett megbarátkozni a helyzettel, bár továbbra is magának követelt minden figyelmet, M. és anyu ugyan csipkedték egymást folyamatosan, de ezt még mindig könnyebb volt elviselni, mint az első napok őskáoszát.