Pupák és Puppina

Szerintem nagyon nehéz kétgyerekes szülőnek, de főleg anyukának lenni.


Már a szülés előtt nagyon féltem attól, hogyan fogom megoldani azt, hogy mindkét gyermekemre jusson a figyelmemből, belőlem, a törődésből. A legtöbben azt tanácsolták, hogy maximálisan forduljak Pupák felé, hiszen a pici babának még csak az a lényeg, hogy enni kapjon és érezze a testi közelséget, míg Pupáknak teljes figyelemre, közös minőségi időre, játékra, beszélgetésre van szüksége.

És ezzel én teljes mértékben egyet is értettem, épp csak ezt szinte lehetetlen megvalósítani. Vagy én vagyok nagyon béna, vagy nekem nem is való két gyerek. Ugyanis egyrészt az ösztöneid azt diktálják, hogy minden idegszáladdal a pici és védtelen babára koncentrálj, és egyfolytában figyelj a rezdüléseire és a szükségleteire. Ez így volt Pupákkal is, csak neki ugye nem volt egy nagyobb tesója, aki szintén követeli a "jelenlétedet".  De ha megerőszakolom magam, és a kicsi esetében tényleg csak a legalapvetőbb dolgokra koncentrálok, úgymint etetés, tisztába tevés, altatás, az is elveszi az időm nagy részét, hiszen kétóránként szopik, ami minimum fél óráig tart, utána büfiztetni kell, tisztába tenni, azután altatni (ő tényleg nagyon igényli a testközelséget), a maradék pár percben pedig, ami a következő etetésig hátravan, sajnos az én alapvető szükségleteimet, úgymint evés, ivás, pisilés is ki kellene valahogy elégíteni.

testvérek

Tényleg mindent megteszek, hogy Pupák ne érezze mellőzve magát, de ő azt szereti, ha játék közben leülök/lefekszek mellé, ha szaladgálok vele, ha nem foglalkozom semmi mással, csak vele, ezt pedig most nem tudom száz százalékosan teljesíteni. Az első két hétben totálisan kirekesztve éreztem magam az életéből, és sokszor folytak a könnyeim, amikor elnéztem, ahogy M. és anyu játszanak és kacarásznak vele, mert annyira rettentően hiányzott nekem az én kis Pupákom.

Mindössze az esti lefekvéskor van néhány intim percünk, ragaszkodtam hozzá, hogy én fektessem le és takargassam be, ilyenkor összebújunk, suttogva beszélgetünk meg nevetgélünk, én elmondom neki, hogy mennyire szeretem, erre ő alig hallhatóan visszasúgja: "Én is szeretlek, anya..."

Nagyon nehéz azt látni, érezni, hogy az apjával most mennyivel jobban kijön, hogy rajongásos imádat van, és amíg M. itthon van (esténként egy óra a lefekvésig), addig szinte csak ő létezik.

Egy kicsit talán javult a helyzet, mióta hármasban vagyunk itthon, Pupák kezdi elfogadni, hogy Puppina is van, őt is meg kell etetni, fel kell öltöztetni, meg tisztába kell tenni, de közben azért figyelek rá is, tudunk beszélgetni meg mesélni, és ha a húga alszik, akár fogócskázni meg birkózni is.

Azért sokszor a szívem megszakad, amikor szoptatás közben azt látom, hogy Pupák a pelusát gyűrögetve fekszik a szőnyegen és várja, hogy végezzek, "jobb esetben" pedig körülöttünk molyol, néha odahoz egy-egy autót Puppinának, amit olykor "véletlenül" túl nagy lendülettel csap oda, így ha nem vagyok résen kicsit fejbevágja, vagy megszorongatja Puppinát. Máskor úgy viselkedik, mint egy kiskamasz, "süket", ha beszélek hozzá, direkt azt csinálja, amit nem szabadna, csapkod és megsértődik. Apró dolgokon képes óriási sírás-rívást csapni, például, ha nem sikerül valami játék közben, vagy elviszi az újságot a szél.

Mindezek mellett, vagy mindezek ellenére az esetek nagy részében nagyon kedves a húgával, sokszor odajön megsimogatni, rengeteget beszél róla, elkezdte becézgetni, reggelente mindig keresi, kezdi megszokni, hogy ő is az életünk része.

Mi M.-mel nagyon sokat beszélgetünk vele a kistesóról, hogy Puppina mennyire szereti őt, de még kicsi és védtelen, így vigyáznia kell rá, hogy majd nemsokára tudnak együtt is játszani és hogy ő lesz a legfontosabb ember az életében, akire mindig számíthat (reméljük).

Nagyon féltem a kis lelkét, szeretném, ha nem sérülne ebben az időszakban, ha nem érezné úgy, hogy már nem figyelek rá, vagy kevésbé fontos nekem.

Rettenetesen nehéz nekem is megküzdenem az állandó lelkiismeretfurdalással, ha épp ingerültebb vagyok, ha nincs elég türelmem hozzá vagy időm rá, vagy ha Puppina ordít, miközben Pupákot látom el és úgy érzem, kétfelé kellene szakadnom, mert sehogy sem jó, valamelyikükre mindig kevesebb odafigyelés jut, pedig isten látja lelkem, egyiküket sem szeretem kevésbé a másiknál és mindkettőnek odaadnám mindenem...