A mormonok

Kép: parrents.com

Bár a terhességeket nem lehet, és az orvosom szerint nem is szabad, egymással összehasonlítani, azért közös vonások mégis vannak.


Például a terhességi hormonok, amik sok-sok furcsa dolgot képesek művelni az emberrel. Ilyen az állandó fáradtság és kimerültség érzés, amit időnként felvált a hihetetlen energikusság és tettrekészség. A múltkor nekem olyan hormonjaim is voltak, amik azt okozták, hogy gyönyörű fényes lett a hajam, hónapokig egyetlen szál sem hullott ki (ez hihetelen volt, hiszen állandóan bokáig járunk a hajban), és a bőröm is egészségesebb, szebb volt - eddig ezek a hormonok nem érkeztek meg, pedig nagyon várom őket.

Azután ott vannak az érzelmi hullámvasutat okozó hormonok, amik az embert az egyik végletből a másikba taszigálják, egyszer ingerültté és türelmetlenné, máskor a végtelen nyugalom szobrává változtatva a védtelen kismamát.

És persze a bőgő hormonok. Ebből egy adag maradt a szülés után is, de a meglévő csapathoz az újabb terhességgel tisztességes erősítés érkezett, úgyhogy tizedmásodpercek alatt, naponta ezerszer képes vagyok elérzékenyülni, cukiságoktól és szomorúságoktól egyaránt könnybe lábad a szemem, de egy rajzfilmen vagy reklámon is képes vagyok sírni.

Két évvel ezelőtt ezeket az alattomos kis hormonokat el is neveztük M.-mel, mert olyan gyakran jöttek, és annyi mindent okoztak, hogy egyszerűbb volt olyankor már csak annyit mondani: "Biztos a mormonok!"

Szombaton M. elment az egyik barátunkkal sörözni, én meg békésen punnyadgattam otthon, tettem-vettem, olvasgattam, belenéztem egy-egy filmbe, szóval teljesen jól elvoltam. Azután úgy döntöttem lefekszem, de előtte még bekukkantottam Pupákhoz. Na, ekkor kezdtek támadni az aljas kis mormonok, mert az alvó gyerekünk láttán mindig kivételes érzelmi állapotba kerülök. Beandalogtam az ágyunkba, magamra húztam a paplant és megállíthatatlanul elindult az agymenés.

Valahol ott kezdődött, hogy vajon el tudom-e mesélni valaha Pupáknak, hogy mennyire mérhetetlenül szeretjük, és hogy örülünk mindennek, amit csinál vagy mond, mennyire meg tudok hatódni a szuszogásától, a szempillája ívétől, attól, ahogy azt mondja "Nana",  milyen elégedettséggel tölt el, amikor jóízűen majszol valamit, amikor kacag, vagy barátságosan rámosolyog másokra, mennyire túlcsordul a szívem, amikor az orrát az arcomba dugja, amikor simogatja a hajam, vagy átölel. Hogy az apukája milyen rajongással imádja, hogy bármit megtenne értünk, hogy állandóan azon agyal, hogyan tehetné még jobbá az életünket.

Innen eljutottam odáig, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy rátaláltam M.-re, hogy neki szültem és fogok szülni, hogy mennyire sivár és üres lenne nélküle minden, és nem akarnék nélküle élni egy percig sem. Aztán azon gondolkodtam, hogy ha sok-sok év múlva, amikor a gyerekeink már nagyok lesznek, és az egyikünkről kiderülne, hogy halálos beteg, akkor együtt kellene meghalnunk, egymás kezét fogva... Már épp a gyerekeinknek írandó búcsúlevelet fogalmazgattam zokogva, amikor megjött M. és én a sírástól fuldokolva rohantam le a lépcsőn és vetettem magam a nyakába.

Természetesen halálra rémisztettem, azt hitte, valami baj van a babával vagy velem, ráadásul percekig meg sem tudtam szólalni a bőgéstől, míg végre nagy nehezen kinyögtem: " Nihincs sehemmi bahaaaaj, csak a mohormonoook!"

Egyébként alapjáraton nem vagyok ennyire bolond, de a mormonok néha teljesen kiforgatják az embert önmagából, szóval kismama-társak készüljetek fel, mert így vagy úgy, de támadnak a mormonok!