Amikor elkezdtük a TSMT-tornát, Pupák szárnyalni kezdett. Rohamosan fejlődött, minden nap produkált valami új kunsztot, az itthoni tornák pedig kellemes és vicces közös esti programok lettek. A kontrollon nagyon meg lettünk dicsérve, majd megkaptuk az új feladatsort, és ez már sokkal nagyobb kihívás elé állított mindannyiunkat.
Kaptunk ugyanis pár olyan feladatot, amit fitball labdán kell(ene) elvégezni, és ettől Pupák teljesen kiborul. Az elmúlt hetek alatt szinte mindent megpróbáltunk, átvariáltuk a feladatok sorrendjét, hogy előre kerüljenek a nem labdás feladatok, így ezeket legalább valahogy el tudjuk végezni. A hat labdás feladat közül egy-egy alkalommal csak hármat csinálunk meg, hogy Pupáknak feldolgozható legyen a mennyiség. Napközben többször is "barátkozunk" a labdával, beszélgetünk róla, odamegyünk megtapogatni, lökdössük, esetleg rugdossuk egy kicsit, ráültetjük a macit, a kutyust, a lego figurákat, mindenki tornázik, Pupák ellenszenve mégsem enyhül, a leghitelesebben a "Pá, pá lapdá"-t mondja, olyankor egészen őszinte a mosolya is.
A tornázós estéken (hetente ötször), már mindenki gyomra előre összeszorul. Pupák hangulata az első feladatoknál teljesen változó, néha hangosan kacarászik, máskor elkalandozik a figyelme és mindenáron játszani akar, de olyan is van, hogy nyafog vagy megmakacsolja magát és nem működik együtt. (Az előző feladatsornál soha nem tagadta meg a feladat végrehajtását, még az elején, amikor sírdogált, akkor is csinálta.)
Ahogy közelednek a labdás feladatok, Pupák egyre többször sírja el magát, nagy krokodilkönnyeket hullajt, követeli a cumit és az alvóspelust, és egyre gyakrabban mutogat a labdára, "lapda, lapda" zokogja. Végig nagyon türelmesek vagyunk vele, állandóan nyugtatgatjuk, mindent elmagyarázunk, próbálunk biztonságérzetet adni neki, mégis a labdán végül visít, ordít, potyog a könnye, nekem meg ilyenkor, mintha a szívemet tépnék ki, M.-en folyik az izzadság, sokszor én is sírok (persze úgy, hogy Pupák ne lássa), és mindhárman megkönnyebbülünk, amikor vége van. Pupák öt perc múlva már újra vidám és mosolygós, a fürdésnél már hangosan kacag, én mégis attól rettegek, hogy maradandó rossz élményeket okozunk neki ezzel az egésszel.
Ráadásul most nem is olyan látványos a fejlődés, mint az előző feladatsornál, igaz, hogy állandóan sétálni akar, de úgy, hogy felnyújtja a kezecskéit, hogy vezessem. Még most sem áll, vagy guggol önállóan, és úgy érzem, még mindig bizonytalan az egyensúlya. Tud már menni 4-5 lépést egyedül is, ha akar, de ezt csak úgy, ha kettőnk között teheti, és az ölünkbe zuhan a végén.
Igaz, hogy ezzel szemben viszont a beszédkészsége szinte percről percre fejlődik. Hihetetlenül sok mindent mond már, naponta 20-30 szóval bővül a szókincse, amiket ha nem is használ aktívan, de elraktározza és időnként előveszi. Egész nap dumálunk, állandóan csacsog, be nem áll a szája, mindent kommentál, ha valamire nincs szava azt még babanyelven/kínaiul mondja, de a monológjaiban is egyre több az érthető szó. Mindent mond utánam, sőt szavakból már történeteket is mesél. Tegnap például M. defektet kapott munkába menet, amit elmeséltem Pupáknak, és amikor anyu hívott minket skype-on, Pupák izgatottan mesélte, hogy : "Apa, autó, defett, kejeke".
Nagyon fejlett a humorérzéke is, sokszor hangosan röhögünk együtt, imádom a csintalan tekintetét, ő is pontosan tudja, mikor vicces, amit mond vagy csinál.
Szóval remélem, hogy a mozgásfejlődés lassulása csupán a rohamszerű mentális fejlődés miatt következett be. Egyébként nem is tudom már melyik orvos vagy gyógytornász mondta, hogy ha már eszik egyedül kanállal (hetek óta már nem csak joghurtot, hanem a leveseket is), akkor járni is tudna, hiszen, ha a finommozgások működnek, akkor a nagymozgásoknak is kell. Nem tudom. Kétségbeesés és remény.
Közben már bőven túl vagyok az első trimeszteren, az ötödik hónapban járok. A pocakom egész helyesen gömbölyödik, most már határozottan terhesnek nézek ki. (Két hete voltam bent a munkahelyemen, akkor még szabadkoztam kicsit, hogy nem kövér vagyok, hanem babát várok.) Hihetetlen, hogy az előző terhességemnél minden hétfordulón izgatottan néztem, hogy épp hol járunk, milyen fejlett a baba, gondosan vezettem a tüneteimet, alig vártam, hogy látszódjon a pocakom, hogy megmozduljon a pici, minden rezdülést nyomon követtem. Most néha el kell gondolkodnom, hogy hanyadik héten járok, napközben sokszor el is felejtem, hogy terhes vagyok, kivéve persze, amikor Pupák tigrisbukfencekkel vetődik a hasamra, vagy pelenkázáskor ki kell védenem a rúgásait.
Kedden voltam orvosnál, mindent a legnagyobb rendben talált, a vérképem tökéletes lett, a kis Puppina (aki lehet, hogy Pupák) ügyesen ugrándozott és nyelte a magzatvizet, amikor bekukucskáltunk hozzá.
A tünetek persze mások, a terhesség is más, mint a múltkor volt. A cicim rendületlenül fáj, a hasam húz, ahogy nyúlnak a szalagok, és bónuszként már jelentkezett a gyomorégés is, de remélem ez még csak valami félreértés lehetett, a múltkor ez kb. a 7. hónapban jött elő.
A múlt héten már határozottan éreztem a mocorgását, sőt M. is érezte, amikor gyorsan a hasamra tette a kezét. Klassz volt, most is könnybe lábadt a szemem tőle, nekem ez szép érzés, nem alienes.
Következik a második nagy genetikai ultrahang és egy magzati szív ultrahangra is be kell jelentkeznem, az orvosom szerint ezt az utóbbit az életkoromon kívül semmi nem indokolja, remélem, minden rendben lesz. Még mindig motoszkálnak bennem rossz gondolatok a vírusfertőzés miatt, így teljesen nyugodt sohasem vagyok.
Ma vagyok 17 hetes és 3 napos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése