Pápá, labda!

Azt hiszem, elég esélyt adtunk neki. Hetekig próbálkoztunk, hátha Pupák valahogy megkedveli vagy megszokja, de semmilyen trükk nem működött.


Az esti tornák kezdtek tortúrává válni, Pupák egyre nehezebben működött együtt velünk, összevissza ingadozott a hangulata, a labdás feladatok előtti gyakorlatokat végigordította, nem is beszélve arról, amikor tényleg előkerült a labda. Utáltuk mindannyian és M.- mel körülbelül egyszerre jutottunk el odáig, hogy nem vagyunk hajlandóak tovább kínozni a gyereket.

Közöltük vele, hogy nincs többé labda, és miközben kicsi mukikánk felváltva sírt és nevetett hisztérikusan, rituálisan kivégeztük  leengedtük. Pupák másnap a reggeli közös szundikálás közben egyszer csak feltérdelt, széttárta a karjait és azt kiabálta: "Eltűnt!" "Mi tűnt el, kicsikém?" - kérdeztem az izgatott mókuskát. "Lapda, lapda!" - ugrándozott boldogan.  Ezt azóta napjában többször is elsüti, olykor odamegy a leengedett labdához, bökdösi, mint egy fogatlan oroszlánt és csak úgy sugárzik a kis arca. A legutóbbi tornázáskor pedig végre újra gördülékenyen ment minden.

Pénteken megyünk felülvizsgálatra és új feladatsorért, pontosabban csak a fiúk mennek, mert én pontosan akkorra kaptam időpontot a magzati szív UH-ra. Remélem a kiképző őrmester szigorúságával rendelkező gyógytornász megértő lesz velünk, és kihagyhatjuk a labdás feladatokat. Nem szeretném, ha emiatt bármi feszkó lenne, mert mióta csináljuk a TSMT-t, Pupák látványosan és gyorsan fejlődik, sokkal ügyesebb, magabiztosabb, kommunikatívabb.

Az éjszakát, esetleges rosszulléttől és mosdóba rohangálástól tartva, a kanapén töltöttem, de nem volt semmi, reggel fél 8-ig aludtam, mint a bunda és a kellemetlen csípő, feszülő érzés is elmúlt, szóval szerencsére a dokimnak volt igaza és szó sincs felfázásról.