A halál olyan (közel) messze van

Mióta Ábel megszületett, rengeteget foglalkoztat a halál gondolata. Nem akarom, hogy így legyen, de mégsem tudok ellene tenni. Nyilván közrejátszik ebben az is, hogy Ábel két hónapos volt, amikor az imádott nagymamám agyvérzést kapott. A mamikám, aki testileg, lelkileg és szellemileg is fitt volt, aki állandóan sürgött-forgott, minden nap főzött, úgy szeretett minket, hogy annál jobban nem is lehet. Túlélt nagyon sok jóbarátot, ismerőst, a nagyapámat, és mind a négy nővérét is.


Másfél hónapot töltött bénán és beszédképtelenül a kórházi ágyban. Ő, aki soha nem tétlenkedett, és aki csak egyet kért a Jóistentől, ne kelljen magatehetetlenül, kiszolgáltatottan bevégeznie. Pelenkázni, etetni, emelgetni kellett. Nem tudtuk hazavinni, mert két felnőtt ember sem tudta megemelni, de reménykedtünk, hogy a sok tornától, masszázstól és beszédfejlesztéstől jobban lesz, csak annyira, hogy otthon lehessen, velünk. Csak a szemével beszélt hozzánk, kétségbeesést, ijedtséget, szomorúságot és dühöt láttunk benne. És persze szeretetet, mikor meglátott minket, mosolyt és könnyeket, mikor Ábelről mutattunk neki fotókat és videókat.

Novemberben halt meg, de a mai napig nem tudom elhinni, hogy már nincs ott gyerekkorom falujában, a fenyőfák mögött megbújó házban, hogy üres a konyha, és már nem sül a rétes. Képtelen vagyok elfogadni, hogy Ábel nem ismerheti meg, hogy mindössze kétszer találkoztak és Ábel akkor még olyan picike volt, hogy mami nem merte az ölébe venni. Nem készült róluk közös fotó, nem látja, hogy Ábel mennyit nő hónapról hónapra, hogyan okosodik, hogy lesz belőle nagyfiú.

Úgy érzem, nem tudtam tőle elbúcsúzni, nem tudtam rendesen elsiratni, nem jutott elég időm a gyászra, mert mindenki azt várta, hogy tartsam magam, hogy gondoljak Ábelre, és hogy nehogy elmenjen a tejem. Persze ez érthető, ő most mindennél fontosabb, de akkor is szeretnék egyszer leülni egyedül egy sarokba és addig zokogni, amíg vannak könnyeim...

Sokszor nyomaszt a halál. Ha éjjel nem tudok aludni, azon gondolkodom, vajon látom-e a fiamat felnőni és hogy nekünk vajon milyen lesz a vég. Mennyire lesz magányos, kegyetlen, elszomorító. Hisz mindenki, akit szerettem, egyedül, kiszolgáltatottan halt meg, pedig szeretve voltak.

M. ilyenkor átölel, magához húz, és azt mondja, még a nagy része hátra van az életünknek, szeretni fogjuk egymást és még lesz egy vagy két gyerekünk. Látjuk őket felnőni és boldognak. A végén pedig elalszunk egymás kezét fogva, és a gyerekeink egy szép helyre fognak minket temetni, egymás mellé. Néha kijönnek a sírunkhoz az unokáinkkal, akiknek elmondják, hogy itt nyugszik nagymami és nagypapa, akik tök jó fejek voltak. Azt is mondja, hogy ő minden nap hálát ad azért, amiért találkoztunk, és mi vagyunk a családja. Hogy vagyok neki én, és van nekünk Ábel. Szerencsések vagyunk, szeretjük egymást és a halál messze van.

A halál messze van. Remélem.