In memoriam

Mami negyedik lányként született a hercegi uradalomban. Nem arisztokratának, hanem a herceg cselédei közé, a tanyára. Mindig azt mesélte, hogy nagyon szegények és nagyon boldogok voltak. A cselédség gyermekei együtt nőttek fel az udvaron, nem volt nagy bőség, de ha szűkösen is, megvolt mindenük. Hamar megtanulta, mit jelent a kemény munka, kora tavasztól késő őszig hajnaltól talpon voltak, dohányt termeltek a hercegi földeken.


Mamiék öten voltak lánytestvérek, és olyan gyönyörű hajadonokká cseperedtek, hogy mindenki a csodájukra járt. A szórakozást akkoriban a bálok jelentették, fátyolos szemmel mesélt róla, hogy csinosan felöltöztek, megfésülködtek, pirosra harapdálták a szájukat, korommal húzták ki a szemöldöküket és karonfogva mentek a húgával és a barátnőikkel a bálba, ahol hajnalig táncoltak.

Mami karcsú szőke, kék szemű leány volt, angyali vonásokkal, a környékbeli legények meg voltak őrülve érte. Nagyon sokan szerelmesek voltak belé, és volt egy fiú, aki az ő szívéhez is közel állt. Csakhogy ez a fiú igen heves vérmérsékletű és nagyon féltékeny természetű volt, így hát az egyik csillagos nyári éjszakának, amikor mami udvariasságból táncolt egy másik legénnyel is, véres vége lett. A szerelemtől elvakult fiú ugyanis megkéselte a szépet tevő daliát. (Ilyenkor valamiért mindig a Körhinta című film jelent meg előttem, nagymamám volt Törőcsik Mari, a szerelme pedig Soós Imre.)

A legény vérbe fagyva maradt a földön, mami szerelmét pedig a csendőrök vitték el, és börtönbe került. A másik fiú nem halt meg, de örökre béna lett, és a sors furcsa fintoraként a fia később elvette mami lányát, vagyis anyukám húgát feleségül.

Mami eladósorban volt, élete szerelme a börtönben ült, és a szülei kinéztek egy jó családból való fiút, majd hozzáadták a lányukat. Mit sem értek a könnyek és a tiltakozás, abban az időben másképp mentek a dolgok. Rendes fiú volt, jó családból és el akarta venni a nagymamámat.

Nem sokat tudok arról, hogy milyen volt a házasságuk, a nagyanyám soha nem panaszkodott, tisztességgel leélt nagyapámmal egy életet, és bár nem volt könnyű ember, a maguk módján szerették és tisztelték egymást. De nem volt egyszerű.

Tizenkilenc évesen szülte az első gyermekét, az anyukámat, és a szülés után olyan nagyon vérzett, hogy majdnem belehalt a vérveszteségbe. A következő években nagyon sok abortusza volt, mert a nagyapám nem vigyázott, ő pedig félt egy újabb szüléstől. Egyszer olyan kontár kezekbe került, hogy az abortálás után hónapokig volt kórházban Pesten. A kezelés során egy fiatal orvos beleszeretett. De a nagymamám komolyan vette a házastársi hűséget, nem is értette, mit akarhat tőle egy jóképű doktor. Pedig még mindig gyönyörű volt, akár egy színésznő.

Tíz évvel az első szülés után újra terhes volt, és ezúttal ki is hordta. Az csak a szülés alatt derült ki, hogy ikerterhesség volt. Túl késő volt. Mami hiába szólt, miután világra hozta a két és fél kilós kislányt, hogy ő úgy érzi, még nyomnia kell, az orvos letorkolta és magára hagyták a szülőszobán. A bába vette észre, hogy tényleg úton van még egy baba, de a kisfiú megfulladt, mire megszületett. Ő is két és fél kilós volt. Az édesapja nevét adták neki mielőtt eltemették.

A nagyapámról viszonylag fiatalon, 70 évesen derült ki, hogy májrákja van. Mami otthon ápolta az utolsó percig, ő zárta le a szemeit, amikor egy májusi reggelen kiszállt belőle az élet.

A szüleik halála után először a legidősebb nővérüket vesztették el. Évek múlva elment a következő lánytestvér, majd az azután következő. Olyan sorrendben, ahogy megérkeztek. Tavaly nyár elején lett súlyos beteg nagymamám húga. Nagyon közel álltak egymáshoz, egész életükben egymás mellett laktak, minden nap találkoztak, mindent megbeszéltek. Amikor keresztanyu (én is így hívtam, mert anyukámnak volt a keresztanyja) meghalt, mami azt mondta, ez így van rendjén, most már ők következnek, szép és tartalmas életük volt, az ő idejük lejárt.

Nem mutatta a fájdalmát, de nagyon magányos lett a húga nélkül, hiába látogatták a lányai hetente többször is.

Én tizennégy éves koromig minden nyaramat náluk töltöttem, ott voltam a téli szünetekben és általában húsvétkor is. Szinte mindent szabad volt csinálnom, nem emlékszem, hogy bármi tabu lett volna. Az unokatesóimmal és a mostoha húgommal naphosszat kóborolhattunk bármerre, az udvaron, a kertben, a faluban. Mamiéknak mindig rengeteg dolguk volt, mégsem szenvedtünk semmiben hiányt, azt főzte, amit szerettünk és soha, soha nem kaptunk verést, vagy emelte fel a hangját. Szerettem átölelni a derekát, még most is hallom, ahogy az otthonkája zsebében mindenféle izgalmas dolog csörög.

Mindig azt mondta, hogy a szeretet a legfontosabb dolog. Ha valaki megdicsért, hogy milyen szép kislány vagyok, hozzátette: "El ne bízd magad kislyányom! Nem a szépség a fontos, hanem a jóság."

Szeretett mesélni a gyerekkoráról, és én imádtam a történeteit. Könnyesre tudtuk nevetni magunkat, pedig már ismertük mindet.

Az "utolsó" napján mindenki összegyűlt nála (minket kivéve, mi a hétvégén mentünk volna),  gyönyörű késő őszi idő volt, pompás ebédet csinált, amit a teraszon ettek meg, több tepsi rétest is sütött, sürgött-forgott, jókedvű volt, anyuék többször meg is dorgálták, hogy üljön már le egy picit és pihenjen. Így búcsúzott tőlük, derűsen, bőkezűen, szeretettel.

Mindig összeszorult a szívem, amikor eljöttünk tőle és búcsúztunk. Sokáig integetett az autó után. Most is így látom magam előtt: ahogy mosolygós arccal, de kicsit szomorú szemmel búcsút int és integető alakja egyre távolibbá válik...