És végül...

Minden nagyon jól sikerült. Még jobban is, mint vártam.


Reggel erőltetett menetben készülődtünk, összepakoltam a ruhákat, ennivalót, pelenkázószettet, gyógyszereket a pupákoknak, tisztába tettem, felöltöztettem őket, közben hol egyiknek, hol másiknak szívtuk az orrát.

Én is hajat mostam, sminkeltem, vasaltam, felöltöztem, kávét csináltam mindenkinek, amíg anyu zuhanyzott becsomagoltam és kicsempésztem az ajándékát, eltakarítottam a romokat, idegesen nézegettem az órát, hogy odaérünk-e időben, közben igyekeztem nem túl izgatottnak tűnni.

Aztán alig 25 perccel a tervezett indulás után cuccok, ajándék, gyerekek, anyu már az autóban volt, ekkor M. kipattant és visszarohant a lakásba, én utána, hogy mi van és hogy szóljak, hogy legyen nálunk elég pénz a virágra, ő beszólt, hogy a hónapban már ne nagyon költsek semmit, ezen egy kicsit kiakadtam, szóval elég feszült hangulatban indultunk, de mire beértünk Budapestre, mindenki lelazult.

A virágot is sikerült észrevétlenül beügyeskedni a csomagtartóba, majd miután anyu elbóbiskolt még egy gyors telefonos egyeztetés is belefért a férjével, aki megnyugtatott, hogy mindenki megérkezett, minden rendben.

Egy dolgot nem sikerült jól véghezvinni, mégpedig úgy bemenni a házba, hogy anyu ne lássa a virágot, de ez már nem is számított, mert amikor beléptünk és síri csend volt odabent, vettük le a kabátokat meg a cipőket, Pupák berohant (jaj, mindjárt lebuktat mindenkit!), és még mindig egy mukkanás sem volt (ekkor azt hittem, hogy mégsem jött el senki, sehol egy cipő vagy egy kabát), anyu csodálkozott, hogy jaj, de szépen meg van terítve, belépett az ebédlőbe és ekkor mindenki előugrott, hogy "Meglepetééééés!", és annyira jó volt, olyan igazán megható meg örömteli.

Volt torta, meg tűzijáték a tortán, és anyu ölében a két kis pupákkal mosolyogva nézte és istenit ebédeltünk, aztán tök jókat beszélgettünk és a gyerekek cukik voltak, a vendégek meg kedvesek, szóval tényleg minden, de minden nagyon klassz volt.

Este már lefektettük a két pupákot, amikor anyu telefonált, hogy nagyon köszöni. Nem tudom, miért, de elég ritkán mondjuk egymásnak, hogy szeretlek, pedig én világéletemben nagyon anyás voltam, és anyukám is elég érzelmes típus. A beszélgetés végén mondtam neki, hogy nagyon szeretem, és ő is, de ekkor már mindketten sírtunk.