Családi legendák

A családunk tele van regénybe illő történetekkel. Mindig szerettem volna ismerni a szüleim, a nagyszüleim történetét, és mióta már nincsen egy nagypapám és nagymamám sem, még inkább érdekelnek a családi legendák.


Azon is gondolkoztam, hogy vajon Á.-nak mennyit fogunk mesélni magunkról, elmondjuk-e neki a gyerekkorunkat (egyikünké sem volt egyszerű), hogyan kerültek össze a szüleink, hogyan éltek a nagyszüleink.

Furcsa, hogy leginkább szomorú és tragikus történeteink vannak - néha kifejezetten úgy érzem, az édesapám családján átok ül, mert annyi elrontott sors nem is lehet egyetlen családban - mégis, valahol ezekből a történetekből lett a miénk is, ezekből építkeztünk, ezek formálták a mi sorsunkat is.

Szóval lehet, hogy leírok néhányat, és lehet, hogy egyszer megmutatom Á.-nak is, hátha kíváncsi lesz rá(nk).

Íme az első:

Édesanyám és édesapám őrülten szerelmesek voltak egymásba, és minden szülői tiltás ellenére rendszeresen találkoztak. Nagyapám olyannyira ellenezte a kapcsolatukat, hogy egyszer egy veszekedés közben úgy pofonvágta anyut, hogy leesett a lépcsőn. Ő azonban kitartott apu mellett, a tőle kapott jegygyűrűt a kabátja bélésébe varrva hordta.

Én nem ismertem a dédikémet, de nagyon sokat hallottam róla, igazi tündérnagymama volt, anyukám imádta. Tele volt jósággal és szeretettel, így amikor súlyos beteg lett, anyu úgy érezte, belepusztul, ha elveszíti. Mielőtt meghalt beszélni akart anyuval, aki azt mondta neki, miatta ne idegeskedjen, szakítani fog apuval és feleségül megy a neki kiszemelt fiúhoz. De dédikém csak a fejét rázta: "Te őt szereted, hozzá kell menned."

Szóval a szüleim kitartottak, és végül pár hónappal a dédi halála után összeházasodtak. Nagyapám annyira haragudott a lányára, hogy nem volt hajlandó elmenni az esküvőre, de mint később kiderült, mégis ott volt, a fák takarásából figyelte őket. Anyuék esküvői képei olyanok, mintha temetésen készültek volna, nem volt valami felhőtlen a hangulat. Iszonyú fiatalok voltak, anyu alig 20, apu 21 éves.

Anyukám a nászéjszakán azonnal teherbe esett, de nem volt könnyű terhessége, közben rengeteget dolgozott, és biciklivel hordta a tüzelőt az albérletbe. A várandósság vége felé egyszer csak azt érezte, nem mozog a baba. Az orvosa megnyugtatta, ez ilyenkor normális, nem kell aggódni.  Pár nap múlva anyunak furcsa foltok jelentek meg a bőrén, és amikor a temetőn keresztül ment hazafelé erősen görcsölni kezdett a hasa. A sírkövekbe kapaszkodva vonszolta magát előre, amikor hazaért a szomszédok hívták ki a mentőket hozzá.

Kiderült, megindult a szülés. A baba nem élt, amikor megszületett, valószínűleg már napok óta halott volt. Anyu képtelen volt megnézni, de apukám látni akarta. Élete végéig kísértette ez a kép. Kisfiú lett volna, és úgy hívták volna, ahogy a nagyapámat.

Gyerekkoromban sokat álmodoztam róla, milyen lenne, ha lenne egy testvérem. Máig hiányzik a bátyám.