Sétáról, Duna-partról, egy kis szentimentalizmusról és rossz gondolatokról

Elindultunk sétálni, de mire felöltöztettem Pupákot, magamat, lementünk, kihúzgáltam a babakocsit a tárolóból, belemanővereztem a gyereket, elrendezgettem rajta a ruhát és kiléptünk a lépcsőházból, dörögni kezdett az ég és nekiállt esni az eső. Mivel a múlt héten háromszor áztunk el, fordított sorrendben is megcsináltam ugyanezt, majd letettem Pupákot aludni. Persze az eső elállt, mire felértünk, bár az ég még most is szomorú, úgyhogy nem tudom, lesz-e ma séta, pedig azt mindketten nagyon szeretjük. Van egy kedvenc családi házas részem itt a közelben, virágzó fákkal, bokrokkal, előkertekkel, csenddel, nyugalommal, madárcsicsergéssel, leginkább ott tologatom Pupákot, míg ő békésen szundikál, vagy kurjongatva kommentálja a látottakat.


A közelben lévő csodaszép parkot már nem szeretem annyira, pedig tényleg szépre megcsinálták, de nagyon furi emberek járnak oda, a múltkor meg elment mellettünk három szotyizó kamaszfiú és az egyik kis híján beleköpte a maghéjat a babakocsiba.  Megálltam, és utána akartam szólni, hogy azért gondolkodjon már egy kicsit, de egyszerűen nem mertem. Ez van, itt tartunk, mióta tavalyelőtt ősszel volt az az afférunk a MOM-ban.

(M. húgával találkoztunk, úgy volt, hogy együtt ebédelünk, és épp mosolyogva mentem oda hozzá, M. két lépésre mögöttem, amikor elment mellettem egy fiatal srác és ököllel belevágott a vállamba. Teljesen ledöbbentem, nem értettem, hogy ezt miért csinálta, nem volt semmi előzmény, szóváltás, rosszalló tekintet vagy ilyesmi. M. utána ment, és megkérdezte, ezt miért csinálta, nem kiabált, nem volt agresszív, csak rákérdezett, hogy mégis, mi baja van. A srác egyetlen szó nélkül azonnal beleütött M. arcába, én csak azt láttam, hogy elesik és vérzik az arca. Azonnal a srác után vetettem magam, magamból kikelve ordítottam, persze baromira nem gondoltam át, hogy ezek után engem is simán leütne, csak rohantam utána tiszta erőből, persze senki nem segített, senki nem fogta meg vagy ilyesmi. M.- nek felszakadt a szája, de nem engedte, hogy rendőrt hívjunk, bementünk ott valami fogorvosi rendelőbe, ott varrták össze. Hetekig nem tudtunk magunkhoz térni, nem hittük el, hogy ilyen fényes nappal megtörténhet, csak úgy. Ragaszkodtam hozzá, hogy tegyünk feljelentést, hiszen a biztonsági kamerán minden rajta volt, beszéltem a biztonsági főnökkel is. A kihallgatáson a rendőr úgy bánt velem, mintha én provokáltam volna ki az egészet, és természetesen soha nem kapták el a fiatalembert.)

Kicsit elkanyarodtam, nem is akartam erről a rossz élményről beszélni. Inkább arról akartam beszámolni, hogy megint milyen klassz volt a hétvégénk, vasárnap kint voltunk M. bátyjáéknál Gödön, lesétáltunk a Duna-partra, üldögéltünk a padon, néztük a vizet, dobáltuk a kavicsokat, etettük a kacsákat, és annyira jól éreztük magunkat! M. újra elkezdett rám nyomást gyakorolni, hogy költözzünk ki mi is, mert Pupáknak milyen jó lenne, ha lenne egy kis udvarunk, és itt azért nyugodtabb szívvel engednénk el bringázni, vagy játszani a barátaival, és talán az emberek is normálisabbak és barátságosabbak kicsit. Nézegettünk hirdetéseket is, de nem találtunk olyan házat, amire pénzünk is van és (kicsit) tetszene is.

Most akkor megyünk sétálni, vagy nem?

Arról is akartam írni, hogy mennyire meghitt dolog, amikor reggel Pupák felébred, áthozom hozzánk az ágyba, szuszogva szopizik egy kicsit, és aztán álomittas fejjel bóklászik közöttünk, hol M.-hez kúszik oda, hol hozzám, néhány másodpercre beletúrja a fejét a miénkbe, vagy kicsit odabújik, aztán izeg-mozog tovább, beszélget, megint pihen kicsit, simogatja az arcunkat, belenyúl a szánkba meg az orrunkba, megnyalja a fülünket, nevetgél, ki és beveszi a cumiját, néha felkínálja nekünk is. Én meg szentimentális hangulatba kerülök, millió puszit adok ennek a kis mókusnak, M.-mel összeér a lábunk és azt érzem, hogy ezért tényleg érdemes volt élni.

Persze nem mindig rózsaszín minden, vannak Pupáknak nyűgösebb napjai, amikor sehogy sem jó semmi, én meg kétségbeesem, hogy biztos rossz anya vagyok, és nem foglalkozok vele eleget, unatkozik velem és nem használom ki eléggé az időt, amíg itthon vagyunk kettesben. Csakhogy nem tudom állandóan szórakoztatni, mert muszáj elkészítenem a kajáját, és muszáj utána elmosogatnom, muszáj kimosnom a ruháit, aztán néha nekem is muszáj ennem, bár van, hogy kimaradnak étkezések, mert elsodornak az események, és muszáj lemenni sétálni, mert kell a levegő meg a napsütés, de ahhoz muszáj felöltözni neki is és nekem is, és Pupák néha ezeket kicsit sem tolerálja, persze nem is kell neki, mert még kisbaba, de engem gyötör a bűntudat és a lelkiismeretfurdalás.  Hogyne gyötörne, amikor Pupák annyira szívszaggatóan és keservesen és bánatosan tud sírni, akkora krokodilkönnyeket képes hullatni, hogy bárkinek azonnal megesne a szíve rajta, és bárki azt gondolná, milyen szívtelen némber ennek az anyja, hogy hagyja zokogni ezt az édes kis csöppséget, és akkor tízszer-húszszor félbeszakítom a kajakészítést, a mosogatást, az evést, az öltözést, és ölbe veszem és megvigasztalom, és puszilgatom, meg leülök vele mesélni meg játszani kicsit a szőnyegre, de azután eszembe jut, hogy de kajálni kell, sétálni kell, tiszta ruha is kell és kezdődik minden elölről. Ugyanilyen érzések kínoznak akkor is, amikor elesik, beüti a fejét, bevesz a szájába valamit a földről, istentudjahogy, de talál valamilyen irtó veszélyes dolgot, amit szeretne megkóstolni, a fejéhez ütögetni vagy lenyelni. Volt, hogy szabályos sokkot kaptam, mert azt éreztem, a gyerek még itthon is állandó életveszélyben van minden óvintézkedés ellenére, és én képtelen vagyok megakadályozni, hogy baja essék.

Hát van neked szíved, anya, hogy nem veszel fel?

Meg azt is meg akartam említeni, hogy M. úgy érzi, több potenciál van benne, és nem kellene elvesztegetnie az idejét a jelenlegi munkahelyén, hanem valami értelmesebbet kellene csinálnia. De persze nyomasztja az is, hogy akkor eleget keresne-e, nem érzi magát egy született vállalkozónak, és nincs határozott elképzelése arról, mit lehetne csinálni. Én támogatom mindenben, és ezt mindig meg is mondom neki, soha nem kényszeríteném, vagy kérném arra, hogy maradjon a jelenlegi helyén, ha ezt nem akarja csinálni. Bízom benne, és tudom, hogy nagyon okos, és szerintem szép karriert futott be eddig, de tudom, hiába van ez így, ha ő nem érzi jól magát benne. Szóval tegnap azt mondtam neki, hogy kicsit engedje el ezt a problémát, az élet mindig kínál megoldásokat, de azt nem szeretném, hogy ezek miatt a rossz gondolatok miatt állandóan rossz kedve legyen, és elszalassza életünk egyik legboldogabb korszakát.

Nekem tényleg iszonyú szar és nyomasztó volt a munkahelyem már 3 éve, úgyhogy örömmel jöttem el szülni, és őszintén szólva (sajnos) nem is vágyom túlzottan vissza, de annyit adott nekem a pocsék melóhely, hogy minden egyes nem ott töltött időt megtanultam értékelni és élvezni, és totálisan szétválasztottam a munkámat és a magánéletemet. Úgyhogy ezt mondom M.-nek is, hogy most élvezze azt a részt, amikor együtt vagyunk, munkafronton meg előbb-utóbb jön majd valamilyen lehetőség. (Nyilván tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű.)

Aztán azt is le akartam írni, hogy végre van új babakocsink és egyszerűen szuper, szép és könnyű, mint a pihe, imádok vele sétálni, és M. is örül, hogy beadta a derekát.

A nagymamim pedig ma lenne 82 éves, anyukámék teleültették a sírját virággal, a háza körül pedig rendbe tették a virágágyásokat és a kertet. Ordítani tudnék, annyira hiányzik. Hát így.