Apukámnak

Forró májusi nap volt, abban az évben korán kezdődött a nyár. Fiatal volt, még nem töltötte be a huszonhetet, és talán csinos is. Amikor bement a kórház bejáratán begyűjtötte a portások elismerő pillantásait. Munkába tartott, de előtte még látni akarta. Az előző napon gondolkozott és most kicsit jobb kedvűbb és bizakodóbb volt, mint az elmúlt napokban.


Megszervezte, hogy az anyja és a nagymamája is eljöjjön meglátogatni. Maminak egyedül nagyon nehéz lett volna elutaznia Budapestre, idős volt már, fájt a lába is, ezért a volt menye, vagyis a lány anyukája és a leendő harmadik férje hozták el. Szóval így látogatták meg hárman az apját: a volt feleség, az édesanyja és a lánya.

Akkor már rettenetesen le volt fogyva és pokoli fájdalmai voltak az apjának. De amikor megtudta, hogy a lány anyja is eljött, azonnal felkelt az ágyból és kijött a kórteremből. "Menjünk ki a kertbe, ott sokkal szebb" - mondta. Kihúzta magát, peckesen tolta maga mellett az infúzióállványt. A lány izgalmában véletlenül belerúgott az állványba, az apja felszisszent. De a másodperc töredéke múlva már mosolygott. "Semmi baj, nem fájt!"

Mami nem ment ki a kertbe, neki ott túl meleg volt. Az apja rágyújtott, hiába nézett rá roszallóan a lány. Torokrákja volt, régen le kellett volna tennie a cigit. Ekkor az apja ránézett: "kislányom, hagy beszélgessek anyáddal egy kicsit!"

A lány visszament a nagymamájához, elszoruló torokkal nézte a szüleit, a könnyes szemüket, az imádott apját, aki már csak egy roncs volt, mégis különös tűz lobogott a szemében.

Amikor eljöttek, boldog volt. Félrehúzta a lányt és azt súgta a fülébe: "Köszönöm kislányom, hogy elhoztad hozzám az anyádat!" - és sokszor megpuszilgatta.

"Mit mondott neked?" - kérdezte az anyját később. "Azt, hogy én voltam az első nagy szerelme, és csak engem szeretett egész életében. Megköszönt téged, és azt mondta, ne engedjem elveszni az örökséged, mert csak ennyit tudott hagyni neked." "És te mit mondtál neki?" "Hogy én is szeretem."

Ezekre gondolt, miközben újra az apjához tartott. Friss házi húslevest vitt neki, azt könnyebb lesz lenyelnie, és hátha egy kis erőre is kap tőle.

Belépett az óriási kórterembe és a leghátsó sarokba sietett. A szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta az apját, tátott szájjal, nehezen lélegezve. Nem tudta, hogy alszik-e vagy eszméletlen. Elöl a pizsamáján hatalmas barna folt.

Elsápadt és kiverte a hideg veríték. Pánikba esett. Próbálta szólongatni, de nem válaszolt. Kiment a nővérpulthoz, és megvárta, míg jött valaki. A fiatal szőke nővértől kérdezte, mi történt az apjával.
"Volt egy erősebb rohama, de kapott fájdalomcsillapítót és most alszik". De, mi az ott elöl... "Ó, az csak a reggeli kakaója, nem kell megijedni."

De ijedt volt, sőt rémült. Akkor most mit tegyen? Kellene valamit tennie? A pultot kéne vernie, vagy ülni az apja ágyán és megvárni, míg magához tér? Szorította a torkát a sírás. Elrohant. Útközben folytak a könnyei. A dühtől, a tehetetlenségtől, az ijedtségtől és a szégyentől.

Két óra múlva kapta a telefont a munkahelyén, hogy meghalt. Az apja nincs többé. Még magához tért, de aztán elment örökre. Foghatta volna a kezét. Elbúcsúzhatott volna tőle.




Az édesapám ma lenne 64 éves. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Imádott engem, de az unokáját nálam is jobban szeretné.