"Mindig jusson eszünkbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság."
Múlt héten meghalt az egyik kedvenc íróm, Gabriel García Márquez. Szíven ütött, még akkor is, ha egy ideje lehetett már rá számítani, és végül is szép kort ért meg, 87 éves volt.
Az első találkozásunk véletlen volt, gimnazista koromban faltam a könyveket, olyan voltam, mint valami drogos, ha épp nem volt mit olvasnom, szabályosan rosszul voltam. Azon a napon is szűkölve álltam a könyvespolcunk előtt, valami olyat keresve, amit még nem olvastam. Végül a Világirodalom remekei sorozatból választottam egy narancssárga borítójú könyvet, és azonnal beletemetkeztem.
Azért imádok olvasni, amit ez a könyv (is) adott nekem. Amikor teljesen beszippant, magával ragad és katartikus élményt ad. Márquez egyszerűen és játékosan ír, a történetei érzelmesek, jellemző a túlfűtött erotika, a humor, és mindezt magától értetődően átszövi a mágia, a csodák hozzá tartoznak a hétköznapokhoz, az érzékiség pedig állandóan jelen van a szereplők életében. Tele van színekkel, szagokkal, ízekkel...
A regény megszállottja lettem, így pár évvel később, amikor témát kellett választanom a szakdolgozatomhoz, szinte beleszédültem, amikor az irodalmi tanszék kiírásai között szerepelt a kedvenc regényem feldolgozása is. Nem volt kérdés, hogy megcsinálom.
A témavezető tanárom, Benczik Vilmos maga is fordított Márquez-novellákat és regényeket, sőt személyesen is ismerte az írót. A konzultációinkon (nem volt sok, talán kettő vagy három) tulajdonképpen csak mesélt az élményeiről, de olyan érzékletesen lefestette, milyen az élet Kolumbiában, hogy óriási segítséget jelentett a dolgozatom hátteréhez.
Nekem a határidők sajnos azt jelentik, hogy mi az a legvégső időpont, ameddig, ha belepusztulok is el kell készülni (esetleg kisírni egy hosszabbítást vagy kérvényezni a leadási határidő módosítását), így bár voltam párszor könyvtárban, és készítettem néhány jegyzetet is, magát a szakdogát, ha jól emlékszem három nap alatt írtam meg. Szó szerint, éjjel-nappal, ráadásul kézzel, hiszen nem volt még számítógépem.
De azt az eufóriát, ami néha elkapott az írás közben, soha nem felejtem el, amikor jöttek a jobbnál jobb gondolatok, hogy alig tudtam leírni, és tudtam, hogy amit írok az jó, és akkor megint úgy éreztem, ha nagy leszek, csak ezzel akarok foglalkozni: verseket, regényeket, novellákat, színdarabokat, filmeket akarok olvasni, nézni, elemezni, megérteni, írni róla, esetleg tanítani.
Emlékszem, anyu egyik kollégája pár óránként jött az elkészült oldalakért, amit elvitt legépeltetni, közben hozta vissza a gépelt oldalakat, amiket ellenőriztem, javítottam, újragépeltettem. A harmadik nap végére ínhüvelygyulladásom lett, hullafáradt voltam, de elégedett...
Benczik tanár úr olyan értékelést írt a munkámról, hogy könnybelábadt a szemem, a védés után pedig kijött utánam, és hosszan szorongatta a kezem, úgy gratulált. Életem egyik legnagyobb sikerélménye volt.
De ez csak egy kis nüansz, nem ezért szeretem Márquezt, hiszen amikor elkezdtem olvasni, még nem tudtam, hogy a tanulmányaimban is ilyen fontos szerepet fog játszani. Az első regényt követte a többi, majd a novellái is, de a Száz év magány maradt a legnagyobb szerelem.
A világ szegényebb lett nélküle, de nagyon sok jó dolgot hagyott ránk, olvassatok Márquezt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése