Love story

ami lehetett volna fekete vagy fehér, de végül nem lett egyik sem. Mert, ami az egyiknek fehér, az a másiknak fekete...

M.-mel a Szigeten ismerkedtünk meg, bár hét és fél hónappal azelőtt találkoztunk egyszer futólag, és már akkor is kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak. Szóval gyönyörű nyári éjszaka volt, rég nem éreztem magam annyira felszabadultnak, eszembe sem jutott, hogy pasizzak, ezt az egész pasizás dolgot épp azon a nyáron engedtem el, miután belefutottam néhány rossz kapcsolatba. Úgy gondoltam, az sem tragédia, ha egyedül maradok, akkor így építem fel az életem, és ezt fogom élvezni. 34 éves voltam.


Éjfél körül lehetett és a barátnőmmel óriásit táncoltunk és tomboltunk talán egy nosztalgia Dolly-roll koncerten. Rengeteget nevettünk és a vége felé odasodródtunk egy olyan társasághoz, akiket ő ismert, de én nem. Ezzel a barátnőmmel már a korábbi években is tök jókat buliztam, és nagyon sok eszméletlenül jóképű meleg pasit ismert, akikkel mindig jól éreztük magunkat. Csatlakoztunk tehát a fiúkhoz és én meg voltam győződve róla, hogy mindannyian melegek. Ahogy sétálgattunk, mi M.-mel egymás mellé keveredtünk és olyanokat röhögtünk, hogy belefájdult a hasam. Valahol vettünk egy frissen sült croissant-t, amit megosztottam vele és végül megálltunk táncolni. Amikor táncoltunk, kezdett egyre kínosabb lenni a dolog, ugyanis azon gondolkoztam, hogy nem lehetek akkora lúzer, hogy egy meleg sráchoz vonzódom, és egyre jobban. Pár perc múlva már abban sem voltam biztos, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

Aztán hajóval mentünk hármasban a Batthyány térre, ő útközben finoman rátette a kezét a lábamra, amikor kiszálltunk gálánsan hívott nekem egy taxit, majd megpróbált megcsókolni, amikor beszálltam. Én ezt azóta sem vagyok hajlandó az első csókunknak tekinteni, mert gyakorlatilag tök váratlanul bedugta a nyelvét a számba. Mindenesetre ekkor már száz százalékig biztos voltam benne, hogy a nőket szereti.

Másnap újra találkoztunk a Szigeten, fantasztikusan éreztük magunkat, rég nem nevettem, táncoltam és ittam annyit. M. egymás után vette nekem a pálinkákat, amit én még azelőtt soha nem ittam (komolyan!),  ő azt hitte rutinos pálinkafogyasztó vagyok, mert még a sokadik feles után sem látszott rajtam a jókedven kívül semmi.  (Azóta sem ittam soha annyit, talán csak a lánybúcsúmon, de az borzasztó volt.) Az éjszaka közepén az a bizonyos közös barátnő kibökte, hogy ő évek óta szerelmes M.-be. Teljesen lefagytam, egyrészt azon, hogy én ennek a lánynak mindent de mindent elmondok magamról, ő pedig annyira nem tisztel meg a bizalmával, hogy meséljen egy hosszú ideje tartó "szerelemről", másrészt pedig már fülig és visszavonhatatlanul szerelmes voltam, és nem tudtam, hogy fogok ebből kimászni. Ha előre tudom, hogy ez a fiú mit jelent a barátnőmnek, hogy ő "az a bizonyos", akkor soha nem keveredtünk volna ilyen szituációba. Mindenesetre megpróbáltam leállítani a beindult kémiát és érzelmeket, és M. nem értette, hirtelen miért lettem olyan tartózkodó és hideg vele szemben, kétségbeesetten próbálta kideríteni, mi bajom. Azután elmentünk egy koncertre, újra táncolni kezdtünk, majd lassúzni, fél szemmel láttam, hogy a barátnőm dühösen kirohan a sátorból, de ekkor már képtelen voltam ellenállni, eltiport a végzetem, és amikor M. meg akart csókolni, nem akartam kitérni előle. Emlékszem, remegtem mint egy nyárfalevél, még a szám széle is remegett, az egész testem bizsergett attól a csóktól, életem legcsodálatosabb csókja volt.

A Sziget végéig minden nap találkoztunk M.-mel, fantasztikusan éreztük magunkat együtt, beszélgettünk, buliztunk, nevettünk, csókolóztunk, csókolóztunk, csókolóztunk és hajnalban mindig visszautasítottam, amikor arra kért, aludjak nála. Az utolsó nap körülbelül hajnali 5-kor váltunk el egymástól a Batthyány téren, én reggel 7-re mentem dolgozni, de úgy éreztem, semmi nem tud érdekelni, mert SZERELMES vagyok, és ez a pár nap akkor is megérte, ha az egészből nem lesz semmi. M. később elmesélte, hogy ő gyalog ment haza (a Móricz környékén lakott), és útközben lefeküdt a rakparton a lépcsőkre és arra gondolt, hogy még soha nem volt ennyire boldog.

Három hónap múlva összeköltöztünk, másfél évvel a találkozásunk után kérte meg a kezem, két évvel a megismerkedésünk után összeházasodtunk, és egy hónap híján négy évvel az első csókunk után, megszületett Ábel.

A barátnőmmel megpróbáltam tisztázni a dolgot, milliószor kértem tőle bocsánatot. M., akinek egyébként fogalma sem volt róla, hogy a lány így érez iránta, azt mondta, mindannyian felnőtt emberek vagyunk, ráadásul évek óta barátok, biztos, hogy túl tudunk lépni ezen, hiszen senki nem akart rosszat a másiknak, csak így alakultak a dolgok. De a barátnőm nem tudott túllépni rajta, sem az esküvőnk alkalmából, sem a fiunk születésekor nem volt hajlandó valamilyen gesztusra. M.-mel néha összefutnak munka közben, de úgy csinál, mintha én, vagy Á. nem is léteznénk, pár udvariaskodó mondat és kész.

Iszonyúan sajnálom, hogy elvesztettem egy barátot, de szerintem a barátság egyik fontos eleme, hogy képesek legyünk a megbocsátásra is. Másrészt utólag beigazolódott, hogy jól döntöttünk, hiszen azóta  is imádjuk egymást, boldogok vagyunk együtt és van egy csodálatos kisfiunk. Egyszer talán, ha ő is megtalálja az igazit, megbocsátja ezt nekünk.