Rohan az idő

Csendes vasárnap délután. Á. még alszik, bár pillanatokon belül felébredhet.


Délelőtt elmentünk szavazni, M. még reggel nélkülünk, mert ő ilyen átkérős szavazókörbe tartozik, és nem akarta, hogy esetleg sokat kelljen ott álldogálnunk, azután együtt az enyémbe. Nem igazán értem a részvételi adatokat, mert szemmel láthatóan nagyon sokan voltak, sőt még sorban is kellett állni, pedig eddig mindig csont nélkül jutottam be. Mindegy, itt nem akarok politizálni.

(Közben Á. felébredt, annyira jó érzés, amikor az álomittas kis fejecskéjét beletúrja a nyakamba.)

M. már reggel nagyon izgult az este miatt, próbáltam megnyugtatni és minél jobb hangulatot teremteni, hogy a lehető leglazábban induljon el itthonról. Urnazáráskor indul a műsor, óránként többször is bejelentkeznek, és hiába felkészült és profi, mégis mindig, de mindig izgul.

Ilyenkor persze milliószor elmondom neki, hogy nincs miért aggódnia, és csak legyen természetes, de valójában jobban izgulok, mint ő, a gyomrom ugyanúgy görcsben, és jaj, annyira szorítok neki!

Igazából meg arról akartam írni, hogy sokszor mondják, hogy az emberek nem tudják értékelni a boldog pillanatokat az életükben. A legtöbben a múltban, vagy a jövőben élnek, arról nosztalgiáznak, hogy milyen jó volt régen, utólag megszépítve a dolgokat, esetleg az eljövendő időkről álmodoznak, hogy majd milyen jó lesz egyszer csak. Ha ez tényleg így van, akkor én szerencsés vagyok, mert pontosan felismerem, amikor épp boldog vagyok, és szerencsére sok ilyen percünk, óránk, napunk van. Ebben csak az a rossz, hogy rengeteget aggódom is, féltem a mi kis világunkat. Sokszor állítanám meg az időt, hogy a végtelenségig kiélvezhessek egy adott pillanatot.

Túl gyorsan múlik az idő, és túl sok a megélnivaló.