A mi kis húsvéti nyuszink

A húsvéti hétvégénk elég sűrűre és felemásra sikeredett. Ráadásul egy olyan meglepetést tartogatott, amire még egyikünk sem volt felkészülve.


Szombat délelőttre még bezsúfoltunk két lakásnézést, mindkettő ígéretesnek tűnt, és az egyik igazán tetszene is, de tulajdonképpen a semmi közepén van, így egyelőre nem lett belőle A-terv. Ebédre hazamentünk, ebédet főztem, sütit sütöttem, becsomagoltam három napra és miután megebédeltünk, elindultunk M. bátyjáékhoz, ahol nem voltak otthon a gyerekek és ezt kihasználva együtt sütős-főzős-borozgatós estét csaptunk.

Másnap egy kiadós reggeli után anyuék felé vettük az irányt, délre megérkezett a család, és óriási húsvéti ebédet csaptunk. Volt ott kacsacomb, csirkecomb, kenyérben sült csülök, egészben sült krumpli, francia és csicsóka saláta. Ja, és rengeteg süti. Nem mondom, hogy két pofára zabáltam, de sokkal-sokkal többet ettem, mint amennyit egy normális napon szoktam. És ez így folytatódott délután és este is. Vacsoránál már egyáltalán nem éreztem éhesnek magam, de azért még betoltam egy szelet pirítóst egy kis sonkával. Utána még jött egy kis nasi, aztán egyszer csak azt éreztem, hogy már nem bírok ébren lenni, muszáj lefeküdnöm.

forrás: fullextra.hu

Éjjel háromkor arra ébredtem, hogy rettenetesen görcsöl a hasam, olyan volt, mintha sok vékony kötéllel szorítanának ott lent. Pár percig vártam, de egyre rosszabb lett, így rávettem magam, hogy kimenjek a mosdóba. Kicsit később megállapítottam, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy senkinek nem szóltam a rosszullétemről, mert a mellékhelyiségben már borzasztóan fájt mindenem, ment a hasam és úgy éreztem, el fogok ájulni. Közben iszonyúan aggódtam a babáért, folyt rajtam a hideg veríték és azon agyaltam, ugye ez nem valamilyen ételmérgezés és nem ártottam valamivel a picinek. Megfordult a fejemben, hogy mentőt kellene hívni, mert az ájulás közeli állapot nem múlt, de igazából megmozdulni sem bírtam, nem hogy valahogy visszajutni a szobába, így próbáltam koncentrálni és mélyeket lélegezni. Hosszú-hosszú idő múlva kicsit könnyebb lett, összeszedtem magam, eljutottam a kanapéig, ott kicsit megpihentem, majd próbáltam vizet találni, hogy valahogy pótoljam a folyadékveszteséget. Vártam, hogy jön-e újabb roham, de úgy tűnt, megúsztam ennyivel. Visszafeküdtem az ágyba, még beletelt legalább gy órába amíg a hasfájás enyhült annyira, hogy újra el tudjak aludni. Közben a félálomban lévő M.-nek is beszámoltam róla, mi történt. (Reggel rettenetes lelkiismeret-furdalása volt, mert azt hitte, csak álmodta az egészet.)

Szóval a húsvét hétfőnek elég ramaty állapotban futottam neki, a várva várt reggeliből csak egy kis pirítóst engedélyeztem magamnak, fájó szívvel vizslatva a finomabbnál finomabb sonkákat, tojásokat, zöldségeket. Ráadásul jöttek hozzánk vendégségbe M. szülei is, én meg bezöldülve próbáltam értelmes párbeszédeket folytatni velük.

De a legizgalmasabb mégsem ez volt a húsvétban.

Már említettem, hogy a pénteki maratoni várakozásban nem is az fájt a leginkább, hogy sokat kellett ücsörögnöm egy váróban, hanem az, hogy nem tudtam ott lenni Pupákkal és M.-mel a TSMT-felülvizsgálaton, pedig nagyon szerettem volna beszélni a gyógytornásszal és kíváncsi voltam arra is, mit mond kismuki fejlődéséről. Ráadásul M.-et sem akartam cserben hagyni, várható volt, hogy az új feladatok betanulása nem lesz egy könnyű menet, Pupák ordítani fog és ezt nem egyszerű egyedül végigcsinálni.

Jegyzeteket készítettem a konduktornak, amiben felsoroltam, hogy szerintünk miben fejlődött a gyerek, és mi az amiben stagnál vagy esetleg visszalépést érzünk. Ez nagyon hasznos volt, mert a mi kis makink tényleg annyira sírt, hogy nem nagyon volt lehetőség mellette beszélgetni. M. hősiesen végignyomta a másfél órát, elmondta, hogy nem kérünk több labdás feladatot, bármennyire hatékony is, inkább lassabban haladunk. Megkapták az új feladatokat, ami nekünk nagyon tetszik, remélem, Pupi is szeretni fogja.

Szóval semmi extra nem történt a TSMT-n, mégis olyan volt, mintha Pupákra valami varázsport szórtak volna, mert péntek délutántól egyszerűen megtáltosodott. M. bátyjáéknál szombaton egyre többször sétált egyedül egyik bútortól a másikig, és megengedte azt is, hogy úgy sétáljunk, hogy csak az egyik mancsát fogom. Ez a tendencia anyuéknál is folytatódott, Pupák egyfolytában sétálgatni akart, nem tiltakozott a fél kezes vezetés ellen, és hajlandó volt egyre többet lépegetni egyedül.

Azután hétfő délután, amikor M. apukájáék elmentek, és én lefeküdtem kicsit, hogy kipihenjem az előző éjjel megpróbáltatásait, hirtelen nagy örömujjongást és hangos nevetgélést hallottam kintről. Amikor kimentem, M. azzal fogadott, hogy PUPÁK JÁR!!!!! Mindenféle segítség nélkül, körbe-körbe sétálgat a házban, teljesen magabiztosan, esés és ütközés nélkül! Először nevettem aztán sírtam, azután megint nevettem, de így voltunk vele mindannyian, M. és anyukám is a könnyeit törölgette, Pupák meg csak ment és ment nevetve. A mi kis majmocskánk 1 hét híján 21 hónaposan végre járni kezdett, és ez az elmúlt hónapok sok-sok aggódása és izgalma után fantasztikus boldogság nekünk. Valahogy úgy éreztem, mintha olimpiát nyert volna, szétfeszült a szívem az örömtől, egyszerre voltam büszke és hálás, jaj, leírni sem lehet!

Hétfő este nehéz szívvel hagytuk Pupit anyuéknál, ugyanis ma orvoshoz kellett mennem, és így tudtuk legegyszerűbben megoldani kismuki felügyeletét. Még holnap délelőttre is beszerveztem egy programot, így délután hozzák haza a kicsi majmunkat.

Kis Puppina jól van, szépen fejlődik, gyarapszik, már 428 grammot nyom és éppen hason feküdt a pocakomban, amikor bekukucskáltunk hozzá. Most szabályosan helyezkedett, de a 33. hétig még fordulhat ide-oda, úgyhogy nem lehet kijelenteni, hogy fejvégű.

A doki újra elégedett volt az összes eredményemmel, a magzati szív UH és a genetikai UH is tökéletes volt, úgyhogy most egy vizsgálatmentes és vérvétel mentes hónap jön, koncentrálhatunk a lakásvásárlásra. (Jaj, már összejöhetne!)

21 hetesen és 1 naposan