Várunk

Ma például arra, hogy 1. számú lakásék visszatelefonáljanak, hogy pénteken mikor mehetnénk tárgyalni.


Eddig nem hívtak, vélhetően ma már nem is fognak.

Rettenetesen el vagyunk fáradva mindketten. M.-en óriási a nyomás, maga a munkahelyváltás is nagyon nagy terhet tenne rá önmagában is, de ráadásul itt van még az eladókkal való tárgyalgatás és egyezkedés is. Próbálok neki annyit segíteni, amennyit tudok, de alkudozásban és tárgyalásban egyértelműen jobb nálam, így hallgatólagos megegyezés alapján ezeket ő intézi.

M. olyan, mint egy szórakozott professzor, mindent elfelejt, itthon hagyja a pénztárcáját, elhagyja a táskáját, pulóverét, amikor hazaér, mindig teljesen ki van facsarva, vacsora után általában elalszik a kanapén, azután hajnalban ébred és már nem tud visszaaludni az idegeskedés miatt. Én meg akkor nem tudok elaludni, amikor lefekszünk, pörögnek a gondolataim, egyik oldalról a másikra fordulok, szinte fizikailag fáj, annyira nyomasztanak az aggodalmaim.

forrás: webmd.com

Jó lenne már túl lenni ezen, tudni, hogy az 1. számú lakás sikerülhet-e, elindítani a papírokat, és egy kicsit kifújni magunkat. Most úgy tűnik mi vagyunk az egyetlen komoly érdeklődők, de ha sokáig húzzák még az időt, bármi megtörténhet, és azt hiszem beleroppannék, ha megint át kellene élnünk, ahogy ezt is elviszik az orrunk elől.

Ha a hitelelbírálás sikeres lenne, akkor M. felmondana, és remélhetőleg nem ragaszkodnának a felmondási időhöz, hanem kivenné egy részét szabadságban, és akkor talán kifújhatnánk magunkat egy kicsit. De ez még olyan távolinak tűnik.

Holnap reggel M. találkozik egy banki hitelszakértővel, akitől igyekszik majd minden minket érintő kérdésre, problémára választ kapni, talán ezután tisztábban fogunk látni.

Biztos Pupák is érzi, hogy nem vagyunk most formában, az ő hangulata is ingadozóbb a szokásosnál, ma übercuki volt, de tegnap sokat nyafogott. Nem szeretném, ha a feszültségünk rá is átragadna, és a világért sem szeretnék vele türelmetlenkedni, vagy szar fejkedni azért, mert nekünk most nem könnyű. Szerencsére nem jellemző, hogy rajta vezetnénk le a problémáinkat, de azért jó lenne már visszakapni a régi önmagunkat.

A napsütés és a jó idő azonban mindkettőnknek jót tesz, a sétáink lassan már 3 órásra nyúlnak, nagyon élvezzük, hogy nem a pici lakásban kell töltenünk az egész napot. Pupák új szenvedélye a homokozó (nagyon nehezen szokom meg, hogy a gondos kirázogatás és leporolás ellenére a lakásban is egyre nagyobb mennyiségű homok van), de sajnos az összes homokozó szettje anyuéknál van, mert eddig szinte teljesen hidegen hagyta a dolog. Mindegy, azért időnként akadnak jószívű gyerekek, akik megszánják egy-egy lapáttal és vödörrel, amíg a gondatlan szülei be nem szerzik ezeket a fontos kellékeket.

Mivel a játszóterezés tulajdonképpen a homokban való üldögélésről, homokszórásról, ásásról és lapátolásról szól én meg azt szeretném, ha Pupi sokat mozogna és gyakorolná a járás tudományát is, a játszótér után a parkban, patakparton vagy valami kisebb forgalmú helyen történő sétálás következik, időnként megszakítva némi kekszevéssel és babakocsiból való nézelődéssel.

A séták közben Pupák egyre bátrabb és magabiztosabb, most már csak akkor ijed meg, ha lefelé kell lépni, vagy egy nagyobb repedéshez, bukkanóhoz érünk a járdán, ilyenkor a kezem felé nyújtja a piszkos kis mancsát és azt mondja: "Szegíccs! (segíts!)" Hát nem meg kell zabálni?