Az izgalom a tetőfokára hág

Annyira, de annyira izgatott és ideges vagyok, hogy alig tudok írni, mert igen, megtörtént velünk a csoda, és beleszerettünk egy lakásba. De nagyon durván.


Akkor kezdem az elejéről.

Arról talán még nem írtam, hogy a lakáskeresési mizériánkat tovább bonyolította, hogy közben M. kapott egy állásajánlatot. A jelenlegi munkahelyével már régóta komoly problémái voltak, és bár az utóbbi hetekben történt némi pozitív változás, a cég piaci helyzete mégis aggasztó, félő, hogy pár hónapon belül csődbe megy az egész. És egy munkahelyváltás talán a lehető legrosszabbkor jönne most nekünk, mégis figyelembe kellett vennünk, hogy M. jelenleg nyerő pozícióból tárgyalhat, és ez nyilván a fizetésében is megmutatkozna, mint egy esetleges összeomlás után, amikor munkanélküliként kilincselhetne ugyanitt.

Szóval M. elkezdett tárgyalni az ajánlatról, és a megbeszélések elején úgy éreztük, hogy jobb lenne, ha ez nem is sikerülne, talán nem is jó ötlet pont most váltani, és különben is, az álomkörnyék, ahol lakást keresünk rettenetesen messze lenne az új munkahelytől, míg a mostanitól kibírható a távolság.

Ezek után jött ugye, hogy tegyünk ajánlatot az álomkörnyéken lévő lakóparki lakásra, következett az ártárgyalás és a rossz érzések. Közben M. tárgyalásai haladtak előre, és végül minden kérésére igent mondtak, így egy kb. 25%-kal magasabb bérért mehetne dolgozni az új helyre. Szóval úgy döntöttünk, rábólint az ajánlatra.

Minden éjjel ezen agyaltam, és végül csütörtök este, amikor az árajánlatunkra megérkezett a válasz, leültettem M.-et és beszélgettünk egy nagyot. Elmondtam neki a rossz érzéseimet az álomkörnyéki lakással kapcsolatban, hogy bármennyire is szuper a környék, de a lakás túl kicsi, nem tudunk pakolni, nem tudnánk elférni, sőt még sötét is, nagyon kifeszítené a büdzsénket, tök sokat kellene még rá költenünk és nincs meg "az" az érzés, amitől nagyon akarnám a dolgot. Ráadásul szerintem a csodás környezet és lakóközösség nem ér annyit, hogy cserébe M.-nek napi két-két és fél órát kelljen autóznia, teljesen túlhajszolja magát, soha ne érjen haza a fürdetésre, ne töltsön elég időt a gyerekekkel, és tönkre menjen a családi életünk. Mondtam neki, hogy az, hogy én napközben fantasztikusan jókat sétálok a gyerekekkel, nem pótolja őt és az időt, amit együtt tölthetünk.

Az még hozzá tartozik a történethez, hogy M.-nek jövő hét közepéig kell végleges választ adni az állásajánlatra, és a következő hónap elején kellene felmondania, viszont ha ez megtörténik, már nem tudunk hitelt felvenni, hiszen ahhoz minimum 3 havi munkaviszony kell. Vagyis, ha nem találunk pár napon belül egy jó lakást, amire meg tudunk alkudni, le tudunk szerződni, és elindíthatjuk a hitelt, akkor nincs mese, csak ősszel-télen lesz lakásvásárlás és addig bizony albérletbe kell költöznünk.

Így tehát újra vehemensen belevetettük magunkat a keresgélésbe egy egészen új környéken, ami közel lenne az új munkahelyhez, hétvégére leszerveztünk több lakásnézést, amiből egyet fél nap múlva le is mondtak, mert közben megvették a kecót. Szombaton végleg nemet mondtunk az álomkörnyéki lakásra és ma, azaz vasárnap reggel 10-kor elindultunk itthonról, hogy megnézzük azt a két lakást, amit sikerült lebeszélnünk.

Hát mit mondjak, kiábrándító volt.  Túl voltunk az elsőn, amit nagyon drágán hirdettek és szemmel láthatóan a tulaj mindent beleadott a felújításba és sok pénzt is költhetett rá, de amikor a pénz nem találkozik az ízléssel, akkor sírnivaló az eredmény. Épp úton voltunk a következő helyszínre, ami a képek alapján elég biztatónak tűnt, amikor csöngött a telefon és bejelentkezett egy harmadik lakás, amit szerettünk volna megnézni. Sikerült lefixálnunk 1 órára a mustrát, majd megnéztük a második jelöltünket. Ez nem volt olyan rossz, de a környék egyszerűen nyomasztott minket.

Elindultunk a harmadik lakáshoz és közben M. megjegyezte, hogy ez a kecó egyébként tök közel van egy olyan lakáshoz, amit már napok óta hívogattunk és a képek alapján egyszerűen zseniális volt, de soha nem vették fel egyik számon sem a telefont. Amikor odaértünk, kiderült, hogy a két lakás konkrétan szemben van egymással. Feldobtam M.-nek, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg újra felhívni őket, hátha meg tudnánk most nézni. És csodák csodájára, amikor rámentünk a hirdetésre, az eddigi két telefonszám mellett megjelent egy újabb is, ami nem csak kicsöngött, de fel is vették. Kiderült, a tulajok külföldön vannak, és az apuka ugrott be közvetíteni, aki bár épp vidéken volt az unokákkal, de M. ellenállhatatlan stílusának köszönhetően megállapodtunk abban, hogy délután visszajön és 5 óra körül megnézhetjük a lakást (ami tulajdonképpen egy sorház). Miközben a telefonbeszélgetés zajlott, egy pár járta körül a házat, percekig nézelődtek befelé, szóval egyértelmű volt, hogy ők is érdeklődők.

a kép csak illusztráció

Mivel Pupák elaludt, M.-mel felváltva néztük meg az 1. számú lakást. Amíg ő bent volt, újabb autó állt meg a 2. számú lakásnál, ezúttal egy anyuka és fia próbáltak bekukucskálni a kertbe, majd pár kör után ők is távoztak. M. mielőtt bementem az 1. számú lakásba csak egy óriási okét mutatott a kezével, és láttam az arcán, hogy ez eléggé rendben volt.  Egyet kellett vele értenem.

Gyorsan leírom, milyen az 1. számú lakás. A kicsi előszobából nyílik egy vendégvécé, majd egy óriási nappali-étkező-konyha kombó következik, ami rendkívül ízléses burkolatokkal van lefedve. A nappali és az étkező találkozásánál van egy ajtóval lezárt kis háztartási helyiség, ahol a cirkó van, itt tárolható a mosogép, a porszívó és a tisztítószerek is. A konyhabútor álomszép és modern. Mindenhol ablakok, a nappaliból ki lehet menni egy L alakú erkélyre, amiről le lehet menni a közös kertbe. A kertet összesen négy család használja (négylakásos társasházról van szó), mindenhol kisgyerekek, szóval hinta, csúszda, homokozó és nyáron állítólag még egy gyerekmedence is van.

A kádas fürdőszoba szintén nagyon szép és tiszta (bár én nem ilyen csempét választottam volna, de azért bőven a kibírható fölött van), és van még két hálószoba. Ez a két szoba a lakás egyetlen hátránya, hiszen nagyon kicsik. Az egyik mindössze 8 nm, míg a másik alig 12. Igaz, hogy ezért kárpótol a hatalmas tér a nappali-étkezőben, de azért jól át kellene gondolni, mit, hova pakolunk. Mindezek mellett vagy mindezek ellenére ez magasan veri az összes eddigi kérót, amit láttunk.

Visszaültem az autóba, és fülig érő szájjal mondtam M.-nek, hogy ez fantasztikusan szép! Olyan izgatottak voltunk mindketten, hogy egymás szavába vágva beszélgettünk, miközben lassan gurultunk a kocsival, és rácsodálkoztunk, hogy milyen klassz ez a környék. Erre abszolút nem voltunk felkészülve, azt gondoltuk, ott nincs semmi. A bónusz, hogy autóval 20 percre lenne M. új munkahelye és 20 percre van a Déli pu. is.

Elmentünk megebédelni, de alig vártuk, hogy 5 óra legyen, és láthassuk a 2. számú lakást is, mert az még ideálisabbnak tűnt. Izgalmunkban majd' félórával előbb érkeztünk, így Pupákot bepakoltuk a babakocsiba, és felfedezőútra indultunk. És most már nem "csak" tetszett a környék, hanem egyszerűen le voltunk nyűgözve! Ízléses házak, sok-sok zöld, virágok, madárcsicsergés, pékség, cukrászda, rendelők, buszmegálló, patakpart, bicikliút, és mindenki köszönt, aki szembe jött velünk! M.-mel egyik ámulatból a másikba estünk, és már úgy éreztük magunkat, mint egy első randi előtt, amikor újra odasétáltunk a ház elé.

Egy nagyon kedves idősebb úr várt minket, bevezetett a házba, felhúzta a redőnyöket a nappaliban, és mi úgy néztünk egymásra M.-mel, hogy nem bírtuk palástolni: ez egyszerűen döbbenetesen jó, ezt akarjuk ez "az"! Basszus megtörtént, érezzük, amit érezni kellene, akarjuk bármi áron! Felmentünk az emeletre, és az érzés csak fokozódott, szerintem már ott tartottunk, hogy átöleljük ezt a kedves úriembert, aki végre olyat mutatott nekünk, amire hónapok óta vártunk, aki pillanatok alatt visszaadta a reményt és a hitet, aki egy OTTHONT tárt a szemünk elé!

A 2. számú lakás leírása: a lakás, ami tehát egy sorház két szintes, alul zuhanyzós-vécés fürdővel, kamrával, egy csupa ablak nappalival, egy nagy konyhával. A nappaliból ki lehet lépni a teraszra, ami előtt egy picike füves rész van. Az emeleten egy nagy kádas-vécés-bidés fürdőszoba és három hálószoba van, két normál méretű és egy kicsi. A házhoz tartozik még egy galériázott garázs is. A burkolatok nem éppen a mi ízlésünknek megfelelőek, de tiszták és jó állapotban vannak és amíg nem lesz pénzünk kicserélni őket 3-4 évig, addig bőven elviselhetőek. A lakás frissen festett, nem lakik benne senki, szóval azonnal költözhető, csak a bútorainkat kellene odaszállítanunk. Ráadásul ez egy hosszútávú megoldás lehetne, nem kellene 8 év múlva tovább költöznünk, hiszen a két gyereknek akár külön szobája is lehet.

M. megkérdezte az apukát, hogy mennyire alkuképes az ár, aki erre elmondta, hogy már van egy éles ajánlatuk egy olyan áron, ami a mi végső büdzsénk fölött van 1 millióval. M. erre szemrebbenés nélkül ott helyben ráígért fél milliót (leesett az állam, de bíztam benne, hogy tudja, mit csinál), és elmondta, hogy egy munkahelyváltás miatt nekünk a jövő héten le kellene zongoráznunk mindent, és hogy van egy másik lakás is, ami tetszik, de elsőként erre szeretnénk ajánlatot tenni. Cserébe viszont nagyon hamar kérnénk valamilyen választ, mert ha ezt nem tudjuk nyélbe ütni, akkor megkérjük a másik lakást.

Én úgy láttam, hogy a bácsi szeme eléggé felcsillant, azonnal megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot a külföldön lévő lányával, aki egyébként kedden hazautazik, és továbbítja az ajánlatunkat, csak annyit kért, írjuk le neki e-mailben is, hogy pontos tájékoztatást tudjon adni. Amint hazaértünk, mi ezt meg is tettük, mire egy azonnali válaszban megkaptuk a ház összes alaprajzát, statikai leírását stb., amit mi jó jelnek vettünk.

Amikor beültünk a kocsiba, csak annyit kérdeztem M.-től: "Honnan lesz nekünk ennyi pénzünk?" Ő azt mondta, hogy ez a ház akár egy életre szólhat, így bőven megérné egy nagyobb hitelbe belevágnunk. És ezzel maradéktalanul egyet is értettem. Ez a lakás tényleg megérné, az eddig látottak egy lapon sem említhetőek vele.

Szóval most izgatottak, idegesek, aggódók vagyunk, várjuk és félünk a holnaptól, amikor minden eldőlhet. A B-tervünk az, hogy ha nemet mondanak az ajánlatunkra, akkor megvesszük az 1. számú lakást, ami 3 millióval olcsóbb, és csak 6-8 évre szólna, de nagyon szép, ugyanezen a csudaszép környéken van és az is magasan az eddigiek fölött áll.

M.-mel felváltva sóhajtozunk, amikor hazaértünk átöleltük egymást és azt kérdeztem tőle: "Most az egyszer miért ne lehetnénk mi azok a szerencsések, akiknek sikerül?", mire ő azt mondta, hogy mi már szerencsések vagyunk, mert találkoztunk egymással, mert imádjuk egymást, mert lett egy csodaszép kisfiunk és most várjuk a kislányunkat, aki akkor érkezik, amikor elterveztük és el sem tudom képzelni milyen sok ember vágyik erre, és van, akinek ez soha nem jön össze. És ha ez most nem sikerül, akkor is itt leszünk egymásnak, amitől nincs fontosabb. És ettől megint jobban szeretem, mint eddig.

De azért mennyire nagyon klassz lenne már, ha mégis sikerülne, ó, istenem!