Tavasz, játszótér, lakáskeresés

Ahogy megérkezett a jó idő, egyre többet vagyunk lent.  Ez mindig kicsit ambivalens érzés, mert egyrészt imádok sétálni, szeretem a napsütést, a jó levegő és a mozgás mindkettőnknek (hármónknak) jót tesz. Viszont a játszóterezés nem az én műfajom. Sajnálom, de ez van.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem járunk játszótérre, hiszen minden nap minimum egy órát ott töltünk. De attól még nem szeretem. És bár a játszótereket gyerekek használják, én mégsem miattuk utálok ott lenni, hiszen a gyerekek általában kíváncsiak, őszinték és nyitottak, hanem a szülők, nagyszülők miatt. (Amikor tanítottam, akkor sem a gyerekek miatt gyűlöltem meg az egészet, hanem a kollégák és a szülők borítottak ki teljesen.)

Szóval én eleve nem vagyok az az egyből barátkozós, csacsogós, rögtön egy hullámhosszon levős anyuka, és csak azért mert nekik is meg nekem is van gyerekem még nem érzem azt, hogy órákig tudnék beszélgetni idegen és nem annyira szimpatikus emberekkel.

Ott van például a köszönés. Naivan úgy gondolom, ha bemegyünk egy játszótérre, ahol már vannak mások is a gyerekeikkel, akkor hangosan köszönök. Ha nem hallják, akkor olyankor, amikor épp melléjük sodródunk, újra köszönök. Az egy dolog, hogy az emberek 90 százaléka ugyanezt nem teszi meg, de 70 százalékuk vissza sem köszön. Én meg hülyének érzem magam, és dühös is vagyok, mert az ilyen elemi dolgok nagyon ki tudnak borítani.

A másik, amin általában kiakadok, hogy hogyan beszélnek egyes anyukák, apukák, nagyszülők a gyerekeikkel. Nem tehetek róla, de akárhányszor látok, hallok egy ilyen szituációt, legszívesebben odamennék rákérdezni, hogy de miért kell ezt művelni a saját gyerekével. Persze nem megyek, mert nyúl vagyok, ráadásul a tapasztalat az, hogy az ilyen emberekkel nem érdemes vitatkozni, hiszen semmi értelme.

Eddig egy, azaz egy olyan anyukával találkoztam, aki teljesen normális, és szívesen beszélgettem vele.

Tegnap például egy nagymama sipította egy másfél-két éves kisfiúnak (akkora lehetett, mint Pupák), hogy: "Te teljesen hülye vagy? Te nem vagy normális?" Szerintem te nem vagy normális!" (A szituáció az volt, hogy a kisfiú elszaladt nagymamától és majdnem kifutott az útra.) Nekem meg azonnal az egekben volt a vérnyomásom, és ezúttal tényleg nagyon közel voltam hozzá, hogy megkérdezzem, szerinte ez a legjobb módszer arra, hogy a gyerek megértse, nem kellene az úton szaladgálni. Egyébként sem bírom, ha valaki lehülyéz egy gyereket, ha direkt megríkatja, ha durván bánik vele vagy rángatja. Pedig ilyet nap mint nap látni a játszótereken.

Úgyhogy csak annyit tehetek, hogy megpróbálunk kevésbé népszerű játszóterekre menni, vagy olyan időpontot választani, amikor viszonylag kevesen vannak.

A másik, amiről írni akartam, hogy mennyire klassz időket élünk most meg Pupákkal. Még kb. 2-3 hónappal ezelőtt is azt éreztem, hogy rettenetesen leszívja az energiáimat, nehezek voltak a napjaink, ha egyedül voltunk, sokat nyafogott, én pedig néha már eszelősen vágytam felnőtt társaságra.

Pár hete ez teljesen megváltozott, mostanában egész nap dumálunk (nagyon-nagyon jó, hogy mindent el tud mondani), játszunk, röhögcsélünk (irtó jó humora van), rengeteget "tanulunk", valahogy minden sokkal felszabadultabb lett. Most, hogy "beszélgetünk", időről időre ledöbbenek, hogy miket tud és főleg mikre emlékszik, hónapokkal ezelőtti dolgokat simán összekapcsol aktuális történésekkel, emlékszik, hogy kivel mit csináltunk, hogy kitől milyen ajándékot kapott... Komolyan mondom, elképesztő!

A harmadik dolog a lakás. Amivel valahogy nincs szerencsénk. Hosszan tudnék mesélni arról, hány lakást láttunk, és hogy eleve csak ígéreteseket nézünk meg, mégis szinte azonnal kilőjük őket, ahogy kilépünk az ajtón. Lehet, hogy nagyok az elvárásaink, vagy túl szerény a kínálat, nem tudom, mi lehet a baj. Mindig olyan döntéseket kellene hoznunk, hogy túl fontos előnyről mondunk le egy másik javára.

Szombaton például voltunk egy ártárgyaláson, magát a lakást több hét (!) várakoztatás után tudtuk csak megnézni, azután jeleztük, hogy szeretnénk a tulajjal beszélgetni az árról (sajnos ingatlanoson keresztül árulják), és újabb két hetet kellett várnunk, mire összejött a dolog. Odamentünk a megbeszélt időpontra, felébresztettük az elszenderedett Pupákot, az eladó még sehol, viszont ott volt három (!!!) ingatlanos. Ebből ismertük azt a lányt, aki az első alkalommal megmutatta nekünk a lakást a tulaj feleségével. Rajta kívül ott volt egy rendkívül idegesítő középkorú nő, aki fejhangon röhögcsélt egy fiatal sráccal, aki meg valami irodavezető volt. Iszonyú bunkó módon viselkedtek, például nekem nem köszöntek, be sem mutatkoztak, és később annyira lefoglalták a tulajt ilyen kis bájcsevegésekkel, hogy alig tudtunk tőle kérdezni a lakással kapcsolatban. Szóval én eléggé befeszültem ezen a szituáción, ráadásul második alkalommal újabb hibákat fedeztem fel a lakásban, kisebbek voltak a szobák, mint amire emlékeztem, és nyilvánvalóvá vált, hogy jó sokat kellene rá költenünk. Ezzel szemben viszont van terasz és egy zsebkendőnyi kert, a környezet csillagos tízes, a lakópark gyönyörű, a lakóközösség valószínűleg teljesen normális, és minden de minden fontos dolog (bolt, bölcsi, ovi, rendelők) sétálós távolságban lenne.

A mustra után átvonultunk az ingatlanirodába, ahol még egy ingatlanos csatlakozott (ezen már csak röhögtünk kínunkban, mit gondolnak ezek, ha többen vannak, több pénzt fogunk ajánlani?!), volt üdcsi, ropi, meg minden pedig mi csak annyit akartunk, hogy közöljük, mennyit tudnánk fizetni a lakásért, amire az eladó mond egy igent vagy egy nemet. Mi ugyanis így adtuk el a lakásunkat, tudtuk, mi az az ár, aminél kevesebbért nem adjuk oda, a vevők mondtak egy árat, ami ebbe belefért, úgyhogy megegyeztünk és négy nap múlva szerződést kötöttünk.

Legnagyobb meglepetésünkre azonban az ingatlanos siserehad nem minket kezdett el nyomás alá helyezni, hanem az eladót. Nem tudom, pontosan mióta árulhatják ezt a lakást, de úgy tűnik, komolyan vehető ajánlatot még nem nagyon kaptak, és az ingatlanügynökök már nagyon szerették volna eladni a kecót. A tulaj, aki egyébként egy elég szimpatikus egyetemi tanár, kicsit fölé lőtte az árat, és úgy tűnt, csak most esik le neki, hogy bizony az nem túl reális, viszont ha enged az árból és még az ingatlanközvetítői díjat is kifizeti, sehogy nem lesz a pénzénél.

Az ingatlanosok tehát nyomultak, érezték a pénz -és szerződésszagot, szerették volna letudni az egészet, a tulaj pedig már azt pedzegette, hogy kirúgja az összes ügynököt a picsába és meghirdeti magának a lakást. Ezt mondjuk meg is értem, mert elég idegesítőek voltak, és gondolom elég nagy százalékkal is dolgoznak, de rajtunk sajnos ez pont nem segített, sőt inkább ártott nekünk. Végül annyiban maradtunk, hogy megbeszélik a feleségével és hétfőn választ kapunk.

Természetesen nem hívtak hétfőn, mi meg újra és újra átbeszéltük a dolgot és már nem is vagyunk benne biztosak, hogy akarjuk-e azt a lakást, kezdenek túlsúlyban lenni az ellenérvek, de közben másfél hónap múlva költöznünk kellene és a hitelelbírálás és folyósítás legjobb esetben is hat hét...

Ma jelentkezett az ingatlanos kiscsaj és beszámolt róla, hogy ők próbálnak választ kisajtolni az eladókból, akik most azt találták ki, hogy felhívják azokat, akik kb. egy évvel ezelőtt, amikor még maguknak hirdették a lakást, tettek nekik egy a miénknél félmillióval rosszabb ajánlatot, hogy hátha most is megvennék annyiért. Nyilván nekik még így is jobban megérné, de könyörgöm, milyen eljárás már ez! Másrészt komolyan most jönnek rá, hogy az ingatlanosnak bizony fizetni kell, és így nem jár olyan jól, mintha magának intéznék a dolgaikat?

Egyszóval valahogy sokkal nehezebb és sokkal kevésbé izgalmas dolog ez a lakáskeresés, mint amire számítottunk, és valahogy úgy vagyok vele, mint annak idején a menyasszonyi ruhámmal: nem jön ez az "egybőlbeleszerettemésezkellnekemmindenáron" érzés. Amikor a mostanira alkudtunk alig bírtam magammal az izgalomtól, nem érdekelt, hol van, nem érdekelt, mennyit kell majd utaznom, vagy hogy jutok haza éjszaka, egyszerűen csak akartam, mert imádtam úgy ahogy, és ahol van. Ilyet akarok most is...