Összeomlás

Péntek, szombat, vasárnap

Gyászoltunk. Igen, tudom, hogy nem történt valódi értelemben vett tragédia, de nekünk pár perc alatt minden összeomlott, amit felépítettünk.


És nem csak arról van szó, hogy elveszítettünk egy lakást. Szembe kellett néznünk vele, hogy nincs jó megoldásunk a következő fél évre. Ha a jövő héten nem lesz adásvételi szerződésünk és nem adjuk be a bankba a papírokat, akkor a munkahelyváltás miatt hónapokig nem leszünk hitelképesek, vagyis kb. fél évvel el kellene tolnunk a lakásvásárlást. Közben az ingatlanárak szinte percről percre mennek felfelé, ráadásul az albérletek is elképesztő drágák, így az felzabálná a pénzünk egy részét és még rosszabb kondíciókkal vághatnánk neki az újabb keresésnek.

Ha anyuékhoz költözünk, akkor M.-nek napi 3 órát kellene autóznia, szinte semmit nem lenne velünk, és valószínűleg egymás után jönnének az együtt élésből fakadó konfliktusok, ami alaposan próbára tenné az anyuékkal való kapcsolatunkat és a házasságunkat is. Óhatatlanul én lennék a közvetítő és nem biztos, hogy egy újszülött mellett lenne erre energiám.

M. feldobta, hogy akkor bontsuk fel a lakásszerződésünket, és maradjunk a jelenlegi lakásban, de ez sem jelentene megoldást, mert egyrészt pár hónap múlva mindenképpen kinőjjük ezt a lakást, hiszen, ha Puppinának már kicsi lesz a bölcső, akkor gyerekágyban kell aludnia, ami már nem férne el fizikailag sem a mi hálószobánkban, sem a gyerekszobában. Másrészt akkor újra kellene kezdenünk a lakáseladást, megint átjáróház lenne nálunk és azt így nem látom magam előtt, hogy két szoptatás és altatás közé bepréselek egy idegenvezetést, előtte meg persze kitakarítok. És buknánk a foglaló összegét, így rosszabb helyzetben lennénk, mint ha albérletet fizetünk.

Harmadrészt én nem szeretnék kitolni senkivel. A vevőink nagyon szimpatikus, fiatal pár, akik itt képzelték el az életüket, alig várják a költözést, izgatottak és idegesek és én nem akarom, hogy átéljék ugyanazt (sőt nagyobb) borzalmat, mint mi. Úgyhogy mondtam M.-nek, hogy erről hallani sem akarok.

Bármelyik irányba gondolkodtunk, mindenütt zsákutcába jutottunk és rájöttünk, ha muszáj, mindent kibírunk, de mindegyik alternatíva pokoli nehéz lesz.

Este zuhanyzás után éreztem, hogy rosszul vagyok, de nem mertem szólni M.-nek, nem akartam, hogy még miattam is aggódjon. Leültem a padlóra, és vártam, hogy elmúljon a szédülés, miközben folytak a könnyeim és azt éreztem, belefulladok a kétségbeesésbe.

Másnap reggel M. felkelt Pupákkal, én pedig nagyon hálás voltam, hogy ágyban maradhatok, mert hasogatott a fejem a fájdalomtól. Másfél óra múlva M. zokogva ébresztett, hogy ne haragudjak, nem tud Pupákta vigyázni, mert annyira csak ez a dolog jár a fejében, hogy teljesen kikészült tőle. Megnyugtattam, hogy semmi baj, aludjon, sírja ki magát, ordítson, vagy ami jól esik, csak ne tartsa magában. Később, amikor lejött, bocsánatot kért, és  azt mondta, bántja, hogy nem viseli férfiasan ezt az egészet, és elkezdte magát hibáztatni, hogy biztos nem volt elég ügyes, meg rámenős a tárgyaláson. Ez volt a legrosszabb abban a napban. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem ő tehet róla, hogy az emberek tisztességtelenek és semmit nem számított volna, ha más stílusban beszél. Az pedig, hogy sírt egyáltalán nem a gyengeség jele, hiszen hetek óta tök talpraesetten intézett mindent, miközben óriási nyomás alatt volt, persze, hogy megüti, ha minden összeomlik pár perc alatt. Mióta ismerem, talán harmadjára sírt, és én minden könnyes pillanat után még közelebb éreztem magamhoz.

Megbeszéltük, hogy nem maradunk itthon, mert így nem tudunk leszakadni a témáról, valahogy el kell terelni a gondolatainkat, ezért kimentünk M. bátyjához, találkoztunk a Duna-parton, megebédeltünk, sétáltunk, kacsákat etettünk, elmentünk fagyizni és pár óra múlva már poénkodni és nevetni is tudtunk.

M. bátyja elmesélte, ők annak idején merre kerestek házakat, és volt egy Budapest környéki kis falu, amibe ők beleszerettek, épült ott egy klassz lakópark, miért nem nézzük meg.

Este, amikor letettük Pupákot, elkezdtünk tehát ott keresgélni, és találtunk is jó pár ígéretesnek tűnő hirdetést. Vasárnap délelőtt sikerült is beszélnünk néhány tulajjal, kettő vagy három lakást már eladtak, egynek már volt ajánlata és egy több lakást is árult, azt mondta hétfő reggel ezekből kettőt meg is tudnak mutatni.

Vasárnap délután így némileg kicsit könnyebb szívvel és reményekkel kimentünk a Kopaszi-gátra, kicsit élveztük a gyönyörű időt, miközben azon gondolkodtunk, vajon mit hoz nekünk a másnap.