Az utolsó szalmaszál

Hétfő

Hajnalban keltünk, hogy odaérjünk a megbeszélt időpontra. M. beteget jelentett. Útközben próbáltam bizakodó lenni, de éreztem, hogy már csak kétségbeesetten kapálózunk, hátha akad egy szalmaszál, amibe kapaszkodhatunk. Egészen idáig még sohasem voltam ideges lakásnézés előtt. Kíváncsi és izgatott igen, de gyomorösszeszorítósan, hányingeresen, robbanásig feszülten ideges még nem.


Persze dugóba kerültünk, így oda kellett szólnunk, hogy késünk, igaz, nem volt több 10-15 percnél, de mind a ketten utálunk késni.

Egy kedves fiatal lány fogadott minket, később csatlakozott a férje is, és elmondták, hogy bár nekik is van itt négy lakásuk, de ebből kettőt albérlők laknak, akik leghamarabb fél év múlva költöznek ki, kettő pedig kisebb, mint amit mi keresünk, így egy barátjuk eladó lakását mutatják meg nekünk. A srác 15 (!) lakást vásárolt itt, és ez az utolsó, amit elad.

Egy nagyon szépen megtervezett lakóparkban találtuk magunkat, a házak modernek, a kert pedig tényleg gyönyörű volt. Egy első emeleti négy szobás lakást néztünk, amelynek az erkélye egy kis patakra néz, a nappalin kívül van egy fél szoba és két nagy hálószoba. A konyha viszonylag kicsi, egy nagyobb fülkeszerűség, és csak a helye van meg, bútorok nincsenek. Ezen kívül egy kamra, egy kádas fürdőszoba vécével, és egy vendég vécé is van még a lakásban. Az ára még teremgarázzsal és tárolóval együtt is olcsóbb volt mindennél, amit eddig láttunk. A lakást még nem lakták, a burkolatok nem a legízlésesebbek, és a fürdőből inkább kivennénk a vécét, mert rossz helyen van, de akár egy teljes burkolatcsere és átalakítás is bőven belefér a büdzsébe.

Ha a lakáskeresés elején bukkanunk egy ilyen ingatlanra, azt hiszem a fenekünket vertük volna a földhöz, de most valahogy nem tudott minket magával ragadni a dolog. Mindenki azzal vigasztalt minket, hogy azért vesztettük el az álomlakást, mert jönni fog egy jobb, majd meglátjuk, hogy ennek így kellett történnie, de én azt gondolom, hogy vannak olyan lehetőségek, amikkel csak egyszer kínál meg az élet, és ha nem sikerül, lehet, hogy mindig fájó pont marad. Így megint a sírás fojtogatott, mert nem éreztem semmit, miközben járkálgattunk szobáról szobára, csak torokszorítást és kételkedést. Dühös voltam, hogy a pénteki sokkoló élmény még az öröm képességét is elvette tőlünk.

Kértünk 10 percet a pártól, hogy hadd beszéljük meg a benyomásainkat, majd realizáltuk, hogy ezen a lakáson kívül nincs már más választásunk, ha ezt itt hagyjuk, akkor marad az albérlet. Ezen kívül nagyon vonzó az ára, és bár kicsit túl csendes nekünk a környék, de nagyon szép is. Igaz, hogy ez egy pici falu, nem olyan jól felszerelt, nincs bölcsőde, nincs annyi üzlet, bolt, de két kisgyerekkel talán itt is el lehet éldegélni kellemesen. Arra jutottunk, hogy ajánlatot teszünk, és akkor talán még összejöhet a szerdai szerződéskötés.

A házaspár, akiknek egyébként tök őszintén elmondtuk, hogy nekünk nagyon fontos lenne a gyorsaság, és elmeséltük nekik, hogy jártunk, nagyon örült a döntésünknek, és a srác azonnal el is ment telefonálni a tulajnak. Ők azt mondták, alkudjunk egy kicsit, mert szerintük irányár alatt is elvihető a lakás, így első körben egy alacsonyabb ajánlatot tettünk. Pár perc múlva a fiú visszajött azzal, hogy nemsokára választ ad a tulaj, majd felvetette, hogy nem tudnánk-e esetleg cégként vásárolni. Mondtuk, hogy az nem megoldható, mi magánszemélyek vagyunk, és így tudjuk nyélbe ütni az üzletet. Azt is megkérdezte, elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy kisebb összeg kerülne a szerződésbe, mint amennyiért ténylegesen megvesszük a lakást, mert az a tulajnak az adózás miatt nagyon jól jönne. Mondtuk, hogy erre térjünk vissza, először választ szeretnénk kapni.

Barátságosan elváltunk egymástól, azzal, hogy azonnal hívnak minket, amint a tulaj jelentkezik, és a konkrétumokról pedig már tárgyalhatunk vele is. Visszamentünk a kocsihoz, Pupi megreggelizett, azután sétáltunk egy kicsit a környéken és versenyt győzködtük egymást, hogy jó döntést hoztunk. De nem tudtuk magunkat és egymást 100 százalékig meggyőzni, valahogy csak nem akart jönni a jó érzés.

Azután megint kezdődött az idegőrlő várakozás. Újra pattanásig feszültek voltunk, én már dühös is, hogy miért nem lehet egy igent, vagy egy nemet mondani, amikor megkértük a tulajt, hogy adjon nekünk gyors választ.

Nem tudom, már, hány óra telt el, de csak délután hívtak minket azzal, hogy a tulaj irányáron eladja nekünk a lakást, azzal a feltétellel, hogy a szerződésbe 5 millió forinttal (!!!) kevesebb összeg kerül. Ez délelőtt még csak opcióként lett megemlítve, nem feltételként. M. azt válaszolta, hogy megbeszéljük és visszaszólunk.

Megbeszéltük, hogy menjen a jó k***a nénikéjébe a tulaj, aki valószínűleg milliomos, és kihasználva a szorult helyzetünket, még egy adócsalásba és köz- vagy magánokirathamisításba (attól függően, hogy közjegyző előtt, vagy ügyvédnél írjuk meg a szerződést) is belerángatna minket, azért, hogy neki ne plusz x millióval, hanem x+y millióval gyarapodjon a vagyona. Szóval azt üzentük, hogy bocs, de bocs nem, tisztességesen lepapírozva azonnal megvesszük, de ebbe mi nem megyünk bele, igen, tudjuk, hogy sokan csinálják ezt, igen tudjuk, hogy mi is jobban járnánk, de valahogy mi ilyen fura emberek vagyunk, és nekünk ez nem fér bele.

Még kétszer hívtak minket vissza, hogy meggyőzzenek, mi kétszer mondtuk el ugyanezt, azután felfogtuk, hogy ebből sem lesz semmi.

Én ezen a ponton omlottam össze végképp, öt percenként bőgtem el magam, hogy milyen rohadékok az emberek, és hogy nem igaz, hogy nem találunk egy normális eladót, aki a meghirdetett áron egyszerűen csak el akarja adni a lakását, mindenféle ügyeskedés, sunyiskodás és hátbaszúrás nélkül.

Elegem volt mindenből.