Puppináról

Ez az év eddig nagyon sok változást hozott az életünkben. De hiába az autócsere, a lakás eladás és a vásárlás, a legfontosabb dolog mégis Puppina.


Amikor egészen kicsi lány voltam, úgy képzeltem el a felnőtt életem, hogy 18 évesen férjhez megyek, majd gyorsan szülök két gyereket egymás után és ezek után fiatal anyukaként boldogan élek a családommal életünk végéig. Azután kissé érettebb fejjel már azon gondolkoztam, hogy körülbelül 26-28 évesen fogok gyereket vállalni, ha megtaláltam életem szerelmét. Mindig úgy képzeltem, hogy egy gyerekem lesz és az kislány lesz. Az évek múlásával a szülés határideje kitolódott először 30, majd 32 éves koromra azután már úgy voltam vele, majd lesz, ahogy lesz. De még mindig egy kislányról álmodoztam, testvér nélkül.

M. mindig két gyereket szeretett volna, de én úgy voltam vele, hogy nekem kell megszülnöm, és neki is mindig azt mondtam, a szülés után majd visszatérünk arra, végig tudom-e csinálni még egyszer. Azután az lett, hogy a terhességemet egy nagyon jó állapotként éltem meg, boldog voltam, hogy fiam lesz, és a szülés pedig talán az egyik legszebb élmény volt az életemben. Már a szülőszobán megkérdezte az orvos, hogy jöhet-e a kistestvér, én pedig mosolyogva azt válaszoltam, hogy akár holnap.

Ezek után nem is volt kérdés, hogy szeretnénk második gyereket, csak a korkülönbségben voltam bizonytalan. Valószínűleg ideálisabb lett volna egy kicsit többet várni, de a korom miatt nem akartam nagyon kitolni a dolgot. Szóval Puppinát is terveztük, vártuk és óriási boldogsággal töltött el minket, amikor jelezte az érkezését.

forrás: simplyhealingcentre.wordpress.com

Egy második terhesség már soha nem olyan, mint az első, ezzel tisztában voltam a kezdetek óta. A csendben figyelős, rácsodálkozós, békés hónapok megadattak, amikor Pupákot vártuk, és nyilván most, hogy ő tölti ki a napjaimat, figyelmet és éberséget kíván tőlem minden percben, kicsit kevesebbet tudok hangolódni a kishúgára. Ráadásul itt ez a lakásmizéria, rohangáltunk, nézelődtünk, hétvégén mindig mentünk valahová, és míg az első terhességnél percre pontosan tudtam, hol tartunk, milyen fejlett a baba, épp milyen szakaszban járunk, Mozartot hallgattam és hintaszékben ringattam magam, most néha "megfeledkezem" arról, hogy terhes vagyok, sokszor még azon is el kell gondolkodnom, épp hanyadik hétben járok, és olykor a rúgásai és a mocorgása figyelmeztet arra, hogy egy kis élet növekszik bennem.

Az esték azonban legtöbbször a miénk. Olyankor csak rá figyelek, "beszélgetek" vele, hangolódunk egymásra. Furcsa, mert most olyan, mintha a baba kicsit jobban érezne engem, ha ideges vagyok, vagy stresszes helyzet van, azonnal jelez nekem, nyugtalanul mocorog, vagy éppen csak biztatóan megsimogat odabentről.

Ezen felül, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg... Amikor időnként belehasít a gondolataimba, hogy te jó ég, a kislányunkat várom, akkor olyan mérhetetlen szeretethullám borít el, amitől sírnom kell. Mert soha nem gondoltam, hogy kétgyerekes anyuka leszek, soha nem gondoltam, hogy átélhetem, milyen egy kisfiú és egy kislány anyukájának is lenni, mert soha nem gondoltam, hogy képes leszek egy egészen más családmodellt teremteni, mint amiben én nőttem fel. Boldog vagyok, hogy a gyerekeimnek lesz testvérük. És azt már csak remélem, hogy ez a család jó sokáig együtt is marad, hogy a fiunknak és a lányunknak nem kell átélniük egy válást, hogy ők ketten szeretni és támogatni fogják egymást.

Mi mindent megteszünk M.-mel, hogy így legyen.

23 hetesen és 1 naposan