Magzati szívultrahang vizsgálat, avagy mit tud az állami rendszer a magánnal szemben

Ó, én naiv! Lehet, hogy az utolsók között vagyok, aki még hisz a magyar egészségügyben. Vagy túl kevés rossz tapasztalatom volt eddig.
Persze azt sosem gondoltam, hogy az állami rendeléseken is úgy működnek a dolgok, mint a magánokon, de azért reménykedtem, hogy a számítógépes rendszer feltalálása, az időpontadás és a feladatok és lehetőségek koordinálása eredményezett némi javulást.

Nyilván elkényeztettem magam a sok magánrendelésen, de a mai délelőtt újra megerősített benne, hogy megéri a plusz kiadásokat, ha az embernek nem kell órákig ücsörögnie egy hideg, koszos és büdös váróban.

A magzati szívultrahang vizsgálatra három héttel ezelőtt kértem időpontot és a rendkívül barátságtalan hang a telefonban rögtön ledorongolt, hogy miért csak most telefonálok (az orvosom mondta, hogy 3-4 héttel előbb kezdjem el intézni, és én a jövő hét végéig még belefértem volna a határidőbe), ugye nem képzelem, hogy magánorvosi beutalót elfogadnak, és na jó, akkor menjek április 3-án 8.40-re.

Illusztráció
forrás: gendiagnosztika.hu

Szóval lett időpont, még ha nem is értettem, mi rosszat tettem, hogy így beszéltek velem, szereztem OEP-es beutalót is és ma reggel az egy órás útra másfelet szánva indultam el, ezek után nehogy elkéssek. Erőltetett menetben vágtáztam a János kórház épületei között, és bár még soha nem jártam ott, rögtön megtaláltam a megfelelő épületet, épp csak a bejáratot tévesztettem el. Végül a kapott időpontom előtt 10 perccel, a beutalómmal a kezemben álltam a kijelölt ajtó előtt, és idáig simán is ment minden. Elvették a papíromat, kitöltettek velem egy nyilatkozatot és egy táblázatot, amiben újra leírtam az összes infót, ami a beutalón szerepelt, majd leültem egy székre.

Kicsit megdöbbentett, hogy milyen sokan vagyunk, de mivel három ajtó is tartozott a kis váróhoz, gondoltam, mindenki másra várakozik. Hamar rájöttem, hogy valójában mindannyian ugyanoda várunk, és miután szóba elegyedtem a mellettem ülővel, az is kiderült, hogy rajtam kívül mindenki más 8-ra kapott időpontot. Sorstársam azt is elmesélte, hogy egy másik kismama nemrég 3 és fél órát töltött itt, pedig ő is "időpontra" jött.

Szuper! Nem mondom, hogy nem feszültem be egy kicsit, nem azért, mintha nem tudnék elolvasgatni pár órát, hanem mert ez most így nekünk különösen rosszul jött ki. Pupák és M. ugyanis TSMT felülvizsgálatra mentek, ahol egyrészt én is szerettem volna ott lenni, másrészt jóhiszeműen max. fél órás várakozással számoltam, így úgy kalkuláltunk, pont hazaérek, mire ők végeznek és M. mehet be dolgozni.

Ehhez képest ők már készen voltak, előttem pedig még négy kismama ücsörgött. Gyorsan B terveket kezdtem kovácsolni, hogyan riasszam anyuékat, mennyi idő alatt érnének fel hozzánk, hogyan tudna M. időben beérni. De M. azt mondta, ne ugráltassam anyuékat, odajönnek értem, gyorsan hazadob minket és beszól, hogy kicsit csúszik.

Reményteljesen fogytak előttem a várakozók, amikor egy váratlan fordulattal olyasvalakit hívtak be, aki már jóval utánam érkezett, közben M. is hívott, hogy na, akkor kb. még hány perc és nekem kezdett lilulni a fejem, meg őrült tempóban verni a szívem, szóval éreztem, hogy kicsit megemelkedett az adrenalinszintem.

Egy szó mint száz, végül röpke két és fél órás várakozás után, 11 óra körül szólítottak, amikor már ott tartottam, hogy mindjárt felhívom az Istenhegyit, nem tudnának-e valahogy egy sürgős időpontot adni nekem és itt hagyom ezt az egész bagázst, engem már az sem érdekel, hogy az ország legnevesebb specialistája végzi a vizsgálatot.

Szóval bementem, a rendelőben végre meleg volt, de arra nem volt lehetőségem, hogy bemutatkozzak és kezet fogjak az orvossal, mert mielőtt odaértem volna az íróasztalához, felszólított, hogy feküdjek az ágyra. Megtettem, ő tovább pötyögött a gépen, újra megkérdezte az adataimat, és immár harmadjára rögzítették ugyanazokat az infókat.

Elkezdődött a vizsgálat, én úgy feküdtem, hogy nem láttam a monitort, a dokinő pedig nem szólt semmit. A fene az elkényeztetett fajtámat, de ahhoz is hozzá voltam szokva, hogy az orvosok partnerként kezelnek, elmagyarázzák, mi történik, mit látnak stb. Próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy lássam a monitor egy részét, de akkor meg letoltak, hogy ne mozogjak, mert úgy nem látják, amit kell. Oké, innentől kezdve vigyáz állásban feküdtem, óvatosan vettem még a levegőt is, nehogy fennakadást okozzak. Az orvos a borzasztó időjárásról beszélt, miközben ide-oda kattintgatott, majd megeshetett kicsit a szíve rajtam, mert végre elárulta, miket is néz. Azután megint csend. Azután zsörtölődés, hogy mennyit ugrál ez a gyerek (én kérek elnézést).

Végül közölte, hogy minden a legnagyobb rendben és kissé enyhébb hangnemben a baba neme és neve után érdeklődött, megkaptam a leletet, kezet ráztunk és már kint is voltam. Szerintem én 10 percet sem voltam bent, de nyilván ez annak köszönhető, hogy semmilyen eltérést sem találtak.

Megkönnyebbülten köszöntem el a még mindig zsúfolásig telt váró közönségétől és sprinteltem a kint rám váró pasijaimhoz.

Magzati szívulrahang vizsgálat: pipa.

Az bosszant a legjobban, hogy simán elmehettem volna Pupákékkal a felülvizsgálatra, lazán odaértem volna 11-re a rendelésre, beszervezhettem volna anyuékat bébiszitternek, és akkor idegeskedés, rohanás és kiborulás nélkül telik a mai napunk. Szóval, köszi magyar egészségügyi rendszer!


20 hetesen és 4 naposan