Öreg vagyok én már ehhez

Nem bírom én már az ilyen izgalmakat.


Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam leállítani a gondolataimat, a végén már égett a gyomrom és a hányingerig ideges voltam. Alig aludtam valamit, ráadásul reggel M. is nagyon gondterhelt volt, majd közölte, hogy gondolkodott, számolgatott, és ez a hitel sehogy sem fog már beleférni az időnkbe.

Megfordult velem a világ, akkor most mi lesz? Szerinte nincs más hátra kölcsön kell kérnünk a családtól, és fél év múlva, amikor újra hitelképesek leszünk, visszafizetjük. Hát, ha valamit utálok, az a rokonoktól való pénzkérés, annyira de annyira szívesen kihagynám ezt a kört.

Ráadásul egyetlen olyan rokon van, az egyik nagybátyám, akitől talán tudnánk nagyobb összeget kérni, és ő imád is minket, de van két nevelt és két saját gyereke, ezek közül kettő épp nősülés és lakásvásárlás, egy pedig babaszületés előtt áll. Úgyhogy most bőven van hova tenni a pénzt nekik is,  gondolom, már csak mi hiányzunk nekik. Mindezek mellett a nagybátyám egy csupaszív ember, és ha nemet kell mondania, akkor nagyon rosszul fogja érezni magát, ezt meg aztán végképp nem szeretném.

De nem volt mit tenni, ma reggel felhívtam őket, hogy szeretnénk velük beszélni, és holnap este átmegyünk. Utálom ezt az egészet...

Közben irtó lassan haladnak a percek, legszívesebben állandóan hívogatnám M.-et, hogy van-e már fejlemény, kaptunk-e választ, de persze semmi értelme, mert úgyis azonnal hívna, ha történne valami.

A hirdetést nem merem megnyitni, mert beleszakadna a szívem, ha újra végignézegetném a képeket a lakásról. Tegnap még olyan bizakodó voltam, ma meg kicsúszni látszanak a dolgok a kezünk közül. Ha nem pont most lenne ez a munkahelyváltás, ha várhatnánk vele másfél hónapot, akkor minden mehetne simán. De ha most ezt megrizikózzuk, akkor simán elúszhat a munka is, akkor pedig óriási szarba kerülhetünk.

Azt hiszem, a maradék hajam is beleőszül ebbe az egészbe.